Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1900
24 mával — a Boldogságost; a gyermek megragadó hálájával — az anyát. Ez a szeretet mély vallásosságon növekedett nagygyá, mert csak a vallás tud olyan szeretetet fakasztani, a mely nem riad vissza fáradtságtól, küzdelmektől, áldozatoktól. Nem az a humánus szeretet ez, a mely elérzékenyül a szegénységen — és irtózik, menekül annak közelségétől; hanem az a szeretet, a mely nem vonul vissza önmagába, de felvilágosítani, megjobbítani, boldogabbá tenni kívánja az egész világot. Mindszenty vissza akarja adni az emberiségnek a hitet, az erkölcsöket, Istent, a hazát s beléje akarja oltani a vallásért való lelkesedést. Ennek a szeretetnek ismerni kell az embernek gondolkozását, vágyait, küzdelmeit, ismerni kell magát az életet; tudni kell beszélni az emberek nyelvén — ezért teszi meg Mindszenty azt a nagy lépést, hogy az életbe viszi a vallásosságot. Milyen más hangon tud ő dalolni, mint a többiek. Lüktető, lobogó érzése forrong az egymásra halmozott, színes, mély gondolatokat eláruló képekben már akkor is, mikor költészetének kezdetén csak egyéni lyrikus még; s a mikor, korán kiforrva, az „általánosnak“ gondolatait szűri keresztül nagy szívén; mikor üldözött egyházának jaja sikong fölrázóan költeményeiben s reménytelen nemzetének fájó sebeit kötözgeti és törli könnyeit; vagy mikor biztos szemmel, messze látó tekintettel a jövőnek akar nevelni s érző szívével egyaránt szól mindenkihez, feledve a maga keserűségeit: mennyi zengő húrt szólaltat meg lelkűnkben, a melyeknek hangja nemcsak megkap, de cselekvésre is késztet. Valóban szükség volt lyrájára. Arra a forrongó, küzködő korra csak lyrával lehetett hatni. Petőfi izzó korában ki ügyelne a homerosi rhapsodok szélesen folyó elbeszéléseire: tűz és láng kell a kornak, a mely egyszerre tud gyújtani, lelkesíteni, erőt adni. A harcz hevében riadóknak kell felharsanni. — Még ebben is megértette Mindszenty korát. S hányféle hangon, milyen ragyogó, megvesztegető, káprázatos fénynyel szól a szívhez ! Anyját kesergő szeretete a minden idők magyarjának hódo- latos bizalmává olvad a Szüzet zengő énekeiben. Mintha Szent István hite, vagy a kuruez-korszaknak az erdők mélyén felzengő tárogatója visszhangoznék könyörgéseiben a Patronéhoz, a kinek védelmező, oltalmazó kezét századok áldják. A naiv hitnek megható egyszerűségével fordul a másik pártfogóhoz, a Szent Jobbhoz, mikor zokogás hangzik végig a hazán s a reményt elsirató
