Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1900

-------------------------------------------------------------------------------------------------'

—

—

k

önnyek hullanak az elborult szemekből. A kétségbeesés szomorú napjaiban — önmagában zokogva — ő hisz és vigasztal. — A harcz napjaiban pedig hogy lángol. A megvérzelt oroszlán pusztákat betöltő kiáltásával harsog „A szentek unokáihoz“, a kikben oly kevés az erő s annyi a bátortalanság. Az Egyházat támadó idők a martyrok idejébe viszik vissza a jövőbe tekintő lelkét, a mikor „a máglya tüzénél olvastuk meg, bányán vagyunk “ Az igazság győzelmébe vetett hittel bátorít és mer diadalt jósolni akkor, midőn minden veszve látszik. Lángot vesz elő, hogy velőt öntsön a csontokba és vért a szívekbe. Harczba vivő és harczra lelkesítő riadónak tüzével, majd a megtámadott Egyház ragyogó szépségeinek festésével igéz meg és a legszomorúbb kétségbeesés idején is erős, a lelkeket átalakító bizalommal, bittel tekint a jövő diadalmas messziségébe. Sokáig tart a harcz és ő mindig új eszmékkel lüzel, új érzésekkel hoz lelkesedésbe és emeli föl a csüggedő sziveket. És a mikor megéri a győzelmet, diadalénekében lantjának minden búrja zeng hangosan, örvendezve, megittasulva. — A kereszténység atyjára irányítja tekintetünket az üldözés napjaiban ; az igazságtól föllelkesített érzéssel imádkozik érte s a boszú átkát dörgi ellenségeire ; mikor pedig ódái szárnyalással elzengi hymnusát a pápáért, fölzokog ebben a martyrok századainak minden szenvedése, fájdalma és egy-egy imádkozó sorával mintha nem is kéréssel, de hitből fakadt parancscsal fordulna az Éghez: „Tartsd meg, Isten, a pápát!“ — Lelke szárnyalásának semmi sem magas. Egész az égig száll, a legfönségesebbig — Isten kell neki. Nem érzelgősség, de hit, erő és szeretet az ő vallasa. Adventben esdve könyörög az egek harmatáért; angyali ének csendül meg ajkán a bethleheini jászolnál; Vízkeresztkor új, megerősödött hitre kap s ennek fájdalommá vált zokogásával siratja bűneit nagyböjtben; husvétkor feltámad lelkében is a diadalmas öröm, hogy az Úr „bár sírján egy kővé keményült világ ül is — főikéi harmadnapon“ ; a mennybemenetelkor magával ragad föl az égbe, szárnyával ott csattog az Isten trónja körül s a szereidének megismert nagyságától elragadtatva fájdalmában lantját akarja összetörni, ha nem tudja elzengeni, mint szereti Istenét. — Szeretetben olvad föl szive még akkor is, midőn haraggal ostorozza a hitetlenséget; az ég zengő, fénylő villámaival sújt az erkölcstelenségre, vagy a gúny sebeket ejtő erős hangján veszi sorra korának bűneit: szeretetből fakadnak még ezek is, mert javítani akar s boldognak szeretné látni az egész világot.

25