Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1898
Kedves Tanulók 1 Szeretett királyunkat, az uralkodóházat s a magyar nemzetet egy váratlan, megrendítő csapás érte, mely fölháborodást, mély részvétet kelt monarchiánk határain túl is az egész czivilizált világban : egy minden emberi érzésből kivetkezett, társadalmi őrültségbe esett ember Erzsébet királynénkat Genfben meggyilkolta! Mély megdöbbenéssel fogadtuk a hihetetlennek látszó, de fájdalom, igaz hírt. Aggódva kérdezzük, mi lesz a társadalomból, az emberiség legbecsesebb vívmányaiból, ha a felforgató eszméktől megittasult rajongók tőre őt, a védtelen nőt, a sorscsapásoktól megszentelt édesanyát nem kímélte, ki egész életében a szeretetnek áldozott, s midőn végig járta az élet Golgotháját — mint kevesen, akkor is a szeretet gyakorlásában, a nyomor enyhítésében keresett vigasztalást! Megrendül bennünk a hit az emberiség jobb jövője iránt, mikor a felfuvalkodott önzés ekkora garázdálkodásával találkozunk. Hát az emberiség fejlődése, lelki tökéletesedése csak mesebeszéd volna ? Az emberi sziveken még mindig vadállati indulatok s gyűlölködés uralkodnának, melyek nem engedik, hogy elismerjünk egy közczélt s annak alárendeljük saját önző érdekeinket? Hogy meglássuk s méltassuk mások szenvedéseit is, s azokból levonjuk az egyenlőség nagy tanát? Vájjon mit irigyelhettek meg a mi jó királynénktól, a fájdalom asszonyától? Neki nem volt szüksége mártír koszorúra, hisz már életében viselte! Csak az őrültséggel határos fanatizmus, vallástalan czinizmus képes ekkora alávalóságra, mely igazságtalanságot látván a társadalom rendjében, elköveti a legnagyobb jogtalanságot. Áldozzunk, kedves tanulók, a gyász ez óráiban pár perczet a mi kegyes királynénk emlékének, a társadalmi elfajulás ez ártatlan, szelidlelkü áldozatának.
