Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1891
53 Az élősdiek vándorlásának elmélete. Általánosan ismeretes tény és kisérletileg bebizonyított dolog, hogy az entozoák legnagyobb része egy s ugyanazon gazdában nem fejlődik ki teljesen. Az álczának egy másik, rendesen magasabb rendű gazdára van szüksége, hogy fejlődésének legmagasabb fokát, t. i. az ivaros érettséget elérje. A belélősdieknek ezen u. n. vándorlása valóban a legnevezetesebb, de egyszersmind a leghomályosabb tünemények egyike az élő világban, mely megérdemli, hogy figyelmünket reá irányozzuk, ha csak nem akarjuk az egészet véletlennek vagy a természet játékának tekinteni. A parazitikus életmód tanulmányzása közben, mondja Moniez, azon meggyőződésre jutunk, hogy arra valószínűleg legelőször a saprophagok adták magokat. A külélősdiekből csak igen kevés válhatott belélősdivé. Szerinte az sem megfoghatatlan, hogy ezek közül néhánynák álczája étellel vagy itallal valamely állat bélcsatornájába jutván, ott minden zavar nélkül tovább fejlődhetett, mely föltevés mellett pl. a trichocephalus vagy oxyurus egyenes fejlődése is szól. Az élősdiek legnagyobb részére azonban ez nem alkalmazható, melyek, daczára hogy kedvező táplálkozási viszonyok közé jutottak, az új környezettel még sem birtak megbarátkozni és csakhamar iparkodtak is a bélcsőből kiszabadulni. A trichinának fejlődése ezen föltevésünket szintén bizonyítja. ígyjuthattak némelyek részint aktív részint passiv módon a gazda testének különféle szerveibe, a hol ivaros érettségöket vagy teljesen elérték, mint pl. archigetes és archigaster, vagy pedig annak csak kezdetleges stádiumába jutottak, függvén ez mindig attól, vájjon az álczák az új viszonyok között kapnak-e az ivaros fejlődéshez szükséges anyagokat a kellő mennyiség- és minőségben vagy sem. A tények azt bizonyítják, hogy a belélősdiek a teljes fejlettség legnagyobb részét a bélcsőben érik el. A bélcsőből kivándorolt álczák sem a vándorlás alatt sem annak bevégzésével nem válnak ivarérettekké, hacsak nem jutnak ismét a bélcsőbe, a hol a táplálkozás a legkedvezőbb. Még az egy s ugyanazon gazdában fejlődő Taenia murina is cserél helyet, a mennyiben álczája vándorol a bélcsőből a bélboholyba, a honnan ismét a bélbe jut. A vándorlás tehát itt is konstatálható. A legtöbb álczára nézve azonban lehetetlen visszajutni ugyanazon gazdának bélcsatornájába, részint mivel nagyobbra nőnek, részint mivel beto- kozzák magukat, mi őket további vándorlásukban rendesen akadályozza. Az ilyen sorsra jutott álczáknak tönkre kellene menni, miként el is pusztulnak ama paraziták, melyek a gazda megválasztásában csalódtak. De azon eset is föltehető, hogy az így betokozott álczák egy másik gazdába is juthatnak, midőn ez őket fölfalja. Ekkor azon álczák, melyek a bélnedvek hatását nem bírták ki, az emésztés áldozataid estek; de lehettek olyanok is, melyek azzal daXII.
