Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1889
18 menekülők ellátásáról gondoskodik, a faluval, melynek végén azok megszálltak vala — végre legelső ízben az elbeszélés második fő alakjával: Dorotheával. Nem chablonszerü alakrajzzal bíbelődik itt Göthe — különben is az egyedüli személyrajz a költeményben — a minőkről a banális eposzok előtte, sőt részben utána, sűrűn hemzsegnek, hanem művészi érzékkel megtalálja a kellő formát a leány külsejének ábrázolására. A plébános és a gyógyszerész vannak u i. megbízva a leány fölkeresésével, ezeknek adja Hermann az utasításokat, milyen köntösről, mily fűzőről, ingvállról, melltűről ismernek rá a tömegben, milyen a járása, magatartása. Minden el van mellőzve, a mi Hermann érzékenységét sértené és mégis minden adat oly festői, hogy a leggyönyörűbb teremtést képzeljük magunk előtt, kit a leírás után ezer között könnyű szerrel meg lehet találni. Mig a gyógyszerész a sokaság között jár, a plébános a falubirájával ereszkedik szóba. Az ötödik ének ily módon a legjobb rendben végkifejlődéséhez közeledik, ha a költő egy megjegyzésével újra föl nem élénkítené lohadó kíváncsiságunkat: vájjon Hermann megtctszik-c Dorotheának, nincs-e már másnak eljegyezve, megtudja-e szeretni az ifjút ? ... A hatodik éneket „Zeitalter“-nek nevezi Göthe’ Retardiv elve szerint nem folytatja azonnal az elbeszélést, hanem a plébánosnak és a bírónak beszélgetésében a fran- czia forradalom dulásait és embertelenségeit rajzolja, hogy Dorotheának hősi lelkét annál élesebb vonásokkal emelje ki az események hátteréből. Költői tapintatossággal nem a forradalom színhelyére vezeti az olvasót, a hol a látott borzalmasságok megrontanák a költemény üde idyllikus hangulatát, hanem a bíró elbeszélésébe fűzi az elmondan- dókat. A pap kérdése, hogyan kerültek ide a menekülők, alkalmat szolgáltat a Rajnán túli állapotok festésére. Pá- risból indult ki a mozgalom, lassankint elszármazott, a vidékre, mig végre egész Francziaország követelte a dolgok új rendjét: a szabad szót és szabad gondolatot, egyenlő terhet és egyenlő jogot mindenki számára. De régi igazság, hogy „Spreche der Mensch doch nie von Freiheit, als könn’ er sich selber regieren,“ —mert akadtak, a kik a közlelkesedést önző czéljaik elérésére akarták kizsákmá-
