Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
I hozott elő, melyek a valóságban mindenkor még nagyobbak valának, mint az 8 hírneve; szóval, hogy az 8 laudatiója nem csupán üres rhetorikai szólásmódok halmaza vala. Azért bízvást, elfogadhatjuk, hogy Valerius Maximus a Cato maiestas-áról való bizonyítékot (II. 10. 8. a nép bátortalanságát az 8 jelenlétében a szinészn8k pajzán megjelenését kívánni); in- doles-éről való adomácskát (III. 1. 2. a Pompädius Silo és Sullával történteket); moderatio-ját (IV. 1. 14. a praetorság megszerzésére való engedély- visszautasítását) ; a szerelem- és pénztSl való abstinentia-ját és continentia- ját (IV. ?>. 2. Munaeius Rufustól is bizonyítva); libertás át (VI. 2. 5. Pom- pejus dicsőíts iratának visszautasítását); a praetorság visszautasításáról (VII. 5. 6), végre Cyprus’oól (VIII. 18. 10) való visszatérése alkalmával történt nagyszerű fogadtatásáról szóló részleteket egyenkint Cicero Cató- jából vette. Egész színezése azonban ezen iratnak a lehető legnagyobb politikátlanság volt; az olvasónak csak következtetni maradt hátra ama politikai állapotra, melyben ily férfiú az életnek a halált tévé eléje, és az ellen, a ki e férfiút e lépésre kényszerítette. Az anyag mindenesetre a tartalomnak megfelelő, és a Catóra vonatkozó minden magasztalás egyszersmind Caesar elleni vád volt. E mellett nem igen valószínű, hogy Cicero, a czélzatosságok és vonatkozások nagy mestere, ezeket egészen mellékesekül tekintette volna; akkor valóban a usDc-ypa kifejezés nem is volt volna szükséges. Cicero, habár elméskedéseiben óvatossággal féket tartott, mindazáltal bizonyára ide-oda lövelé veszélyes élczeit, melyek ezen gondolatát: „én szívesen akarnék, ha lehetne“ napfényre liozák. Azonban az irat nem viseld magán a Catóra való lelkes dicséret, vagy épen ennek üldözője elleni keserű megrohanás jellegét, hanem a legnagyobb gonddal sokkal inkább arra czéloza, hogy a jelentéktelen fölött lehetőleg sok szót pazaroljon, mivel a fontosabbat nem meri említeni. Alig alkalmazhatta és mutathatta meg Cicero valamely feladatnál jobban ügyességét, mint itt, a hol két, egészen ellentétes, életre és halálra küzdő jellem közűi a meg- hódoltat mindenben dicsérhető a nélkül, hogy a győzőképen előre haladót valahol valamiben ócsárolni megkisérlette volna. — Cicero Catója mellett, úgy látszik, egyidejűleg néhány irat jelent meg ugyanazon tárgyról, melyek azonban a viszonyokhoz képest hihetőleg figyelmen kivűl maradtak. Cicerónak ad Attic. XIII. 46. irt leveléből értesülünk, hogy épen maga Brutus irt egy Catót: „Bruti Catone lecto se sibi Visum disertum.“ Mert kétségen kívüli az, mit Cicero ad Attic. XII. 21. Brutus leveléről ír, midőn jelenti, hogy Brutus Catója ügyében ismételten beszélt Atticussal és ez néhány kifogásáról értesítette is őt. Atticus a levelet elküldötte átolvasás végett Cicerónak, mível róla is volt benne szó, melyre Cicero igy válaszol: „Légi Bruti epistolam, eamque tibi remisi, sane non prudenter rescriptam ad ea, quae requisieras, séd ipse viderit; 92