Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885

89

Mily gonddal járt el művének kidolgozása alkalmával, és mily jól meggondolta azt, a mit írt, láthatjuk a Kr. e. 4G. év júliusában Atti - cushoz irt leveléből: XII. 4. „Séd de Catone 7tpößX7]ga ’Ap^jiTjSswv est; non assequor, ut scribam, quod tűi convivae non modo libenter, séd etiam aequo animo legere possint. Quin etiam, si a sententiis eius (dictis), si ab omni voluntate consiliisque, quae de republica habuit, recedam cp:X<7K- que velim gravitatem constantiamque eius laudare, hoc ipsum tarnen istis odiosum axooapa sit. Séd vere laudari ille vir non potest, nisi haec or- nata sint: quod ille ea, quae nunc sunt, et futura viderit, et ne fierent, contenderit, et facta ne videret, vitám reliquerit, horum quid est, quod Aledio probare possimus ?“ Atticus asztaltársai akkor a Caesar-pártiak legkiválóbbjai voltak: Hirtius, Oppius, Balbus stb.; Alediust, egy jelentéktelen embert, a kit pártfogója Balbus kedvéért mint élősdit tűrtek a lakomázások alkalmával, Cicero természetesen csak csúfságból választja. Meggondoltságot igénylő nehézsége daczára az ügyes író feladatát gyorsan végzé. Már legközelebbi levelének Atticushoz való írása idejében nagyon előhaladottnak kellett lennie munkájában, vagy be is fejezhette azt, mert XII. 5. Atticushoz így ír: „Cato me quidem delectat, séd etiam Bassum Lucilium sua.“ Minden látszat szerint Cicerónak Brutushoz irt leveléből egy töredék is ezen írat korába tartozik. Fenmaradt ugyanis Quin- tilianusnál V. 10. §. 9. et ipse Cicero ad Brutum ita seribit: „Veritus fortasse, ne nos in Catonem nostrum transferremus illinc mali quid, etsi argumentum simile non erat.“ Ezen helyet legalább úgy magyarázhatjuk, hogy Cicero Brutusnak, egy általa nyilvánított „rettegésére“ felel, a ki valami, Catóra nézve hátrányost akart volna fölvenni iratában, mely ügyben azután Cicero azt válaszolta neki, hogy ama Catóra hátrányos dolog a tételhez épen nem illett volna. Esetleg lehetséges, hogy e kijelentés először csak a könyv kiadása után tétetett, melyre a felelet történt. További gyanítások eredménytelenek lennének, ha ez nem egészen biztos. Bizonyosan tudjuk azonban ismét, hogy e rophatnak (ha ugyan ezen modern czí- met használhatjuk) másolásáról és kiadásáról Cicero kedvelt szabadosa Tiro gondoskodott Rómában. Ad famii. XVI. 22. „Tu istic, si quid librarii mea manu non intelligent, monstrabis. Una omnino interpositio difficilior est, quam ne ipse quidem facile legere soleo, de quadrimo Catone.“

A czimre nézve alig lehet kétség. Cicero arról, mint Catóról beszél : Cato meus, Cato noster; ezt bizonyítja az előrebocsátott helyen kívül ad Attic. XIII. 46. múlta de meo Catone; ad Attic. XIII. 27. Catonis geiktyp.* esse; de divin. II. 1. 3. Cato noster .... ponendus est; Topi- ca c. 25. §. 94. contra Catonem meum; ehhez járúi Vetus Scholia- stes ad Juvenal. Sat. VI. 337. qui inseribitur Cato; Plut. Cic. 36,