Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
86 azt lábbal tiporta, ugyan mi maradt még fenn számára ? Ó az életet nem hosszasabb vagy rövidebb tartama szerint becsülte, hanem az erkölcsi jóval és a jogossal való összhangja szerint; midőn pedig nem volt többé kilátása ennek követésére, mi teendője maradt egyéb a lemondásnál ? Az alkotmányos küzdelemnek vége volt. A köztársaság, melynek alapját Marcus Brutus vetette meg, meghalt, úgy, hogy soha többé fel nem támadhatott. A kincs elveszett; őrének szerepe ezzel lejárt; ki gáncsolhatta őt, a miért állomását odahagyta ? Mommsen szerint is, (8. köt. 158. 1. kinek egyébiránt Catóra vonatkozó Ítéletével és kevésbbó tárgyilagos következtetéseivel több hazai és külföldi tudós nem ért egyet) Cato halála nemesebb ésmindenekfölöttbölcsebb volt, mint élete. Rövidlátásának, ügyetlenségének, száraz unalmasságának daczára — úgymond M. — ő volt az egyetlen, ki a megbukott nagy rendszert végvonaglásaiban becsülettel és bátorsággal képviselte. Aligha volt szerinte is valaki, ki a dolgok állását oly fájdalmas világossággal és annyira minden személyes reménytől és félelemtől tudta volna megítélni, mint Cato. Teljesen meg lévén győződve a felől, hogy a pharsalosi napok után a monarchia kikerülhetetlen, és elég erkölcsi bátorsággal bírván arra, hogy a keserű igazságot be is vallja magának és a szerint cselekedjék, egy pillanatig habozott, ha vájjon egyáltalán szabad-e az alkotmányos pártnak még folytatnia a háborút, mely egy veszett ügy kedvéért szükségkép nagy áldozatokat követelt. De habár — elvből — a monarchia elleni küzdelem folytatására szánta is el magát, mégis, a mennyire hatalmában állt, azon volt, hogy senkit bele ne vonjon e háborúba, ki kész és képes lenne a köztársaság bukását túlélni és a monarchiával kibékülni. — Cicero, a kinek különben elég oka volt, hogy nemcsak bátor ellenállása után védelmét elvállalja, hanem hogy a küzdelem elől való visszalépését is kimentse, maga állítja, miszerint Ca- tónak az életet el kellett hagynia, ha önmagához nem akart hirtelen lenni. Szerinte az emberek jelleme oly különféle, hogy végre az egyiknek magának kell a halált választania, míg ez egy másikra nézve épen nem szükséges, sőt vétek lenne. Ily viszony van Cato és azok között, kik Caesar kegyét elfogadták. Atticus barátjához így ír: „Cato méltán dicsérhető, ha hozzá illő világításba helyezzük, miszerint ő azt, a mi most van, mint közelgőt előrelátván, összes erejét megfeszítő, hogy létesítését megakadályozza, és miután ez mégis bekövetkezett, örömestebb elhagyá az életet, mintsem hogy a megtörténteknek bánatos szemlélője legyen.“1) Mindezeket Cicero örömest kiemelte a Catóra írt dicsőítő iratában, melyet azonban ép oly kevéssé írá a Cato iránti szeretetből, mint a mily l) Cic. ad Átt. 12, 4; Tuscul. 1. 30; off. 1. 31; Sen. ep. 24. 67, 71. 95. 104; Val. Max. 3, 2, 14; Hor. od. 1. Í2, 35.
