Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
85 áldozását feltartóztatni képes — a hit, hogy van mindent rendező, a szenvedéseket is megengedő isteni Gondviselés; egyébként is a valódi lélek- erősség inkább abban nyilvánul, ha valaki kitartással tűri az élet bajait s főleg a nem maga okozta gyalázatot; nem pedig abban, ha azoktól gyáván visszariad. így jártak el a múlt század bölcsészei is, kikre a maiak büszkén hivatkoznak. Kitaláltak sok sületlenséget mások számára: míg magok ritkán érintették azokat kis ujjal is: számítván követőik köny- nyü vérére s az újdonság utáni mohó kapkodására. így vezeti tévútra a világosság álfényénél korunk is a vigyázatlanokat, kik csak akkor eszmélnek, midőn hajójok megfeneklett, vagy a partokon porrá zúzódott. Az uticaiak — a közelitő Caesartól való félelem daczára — halálának hírére odatódultak, dicsérve ismervén el benne megmentőjöket és az egyetlen győzhetetlent. Hulláját pompásan felékesítették, ünnepélyes temetést rendeztek számára s a tenger mellé temették. E helyen erényének későbbi csodáiéi fegyveres szobrot emeltek neki. Midőn Caesarnak tudomására jutott, hogy Uticaból Cato mindenkit elküldött, s csak fiával s néhány kísérőjével maga maradt ott félelem nélkül, nagyon csodálkozott. Hogy tehát Cato tervéről mentői előbb szerezzen tudomást, gyorsan nyomult előre. Csak akkor lett előtte minden világossá, midőn haláláról értesülve felkiáltott: „Oh Cató, irigylem halálodat, mivel te is irigyelted tőlem megmentésedet!“ Hogy vele szemben Caesar nagylelkű lett volna, kétségtelen. Ilyen volt fiával szemben is, a ki vejével, Marcus Brutusszal és barátjával, Statiliusszal később Philippinél elestek. Leánya Porcia sem élte túl férjét.1) Sokan azon véleményben lehetnek Catóról, mint Plutarehos, hogy, ha Caesartól megmentését elfogadja, nemcsak magára szégyent hozott, hanem megmentőjének tiszteletet is szerzett volna; azt azonban úgy az ó-, mint az újkor legtöbb írója elismeri, hogy ő halálával legjobban igazolta az életben követett politikai és bölcsészeti elveit: természetesen, ha halálát nem keresztényi, hanem az ó-világ ismert életnézetei s szempontja szerint Ítéljük meg. Hogy az ember élete ama korban semmibe sem vétetett, bizonyítja még később is a következő. Titus, ki a kegyesség csodálatos példányának tartatott, atyjának Vespasianusnak Kómába való visszatérését meg akarván ünnepelni, egy napon tízezer rabszolgát fojtatott meg. Az addig ily szörnyű módon semmibe sem vett élete az embernek csak akkor lön másképen becsülve, midőn az evangélium lassankint terjedni és az egyház a népekre befolyást kezdett gyakorolni. Ama világnézet szerint tekintve a dolgot, Cato magát a törvény őrévé tette, midőn pedig egyesek önkénye *) *) Plut. 69—73; Caes. beli. Afr. 88; Liv. ep. 114; Dió 43, 11; App. 2, 97; Gell. 13, 9; Flor. 4, 2, 70; Eutrop. 6, 23, 18 ; Aur. Vict. de. vir. ill. 80.
