Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885

Ezáltal újra fölkelté a maga iránti aggodalmat. Leülvén, Platonnak a lélek halhatatlanságáról szóló dialógusát (Phaedon) vette kezébe. Platon „Phaedon“-jában azt bizonyítgatja, hogy a valódi bölcsész szívesen hal meg, mivel tudja, hogy csak halála után éri el végczélját, mivel a lélek halhatatlan. A könyvnek legnagyobb részét átolvasá, s azután kardját kérésé. Nem függött szokott helyén feje fölött; valószínűleg egyik szolgája vitte el barátai parancsára az evés alatt. Cato hivatván őt, kardja felől kérdezte. Feleletet nem kapván, nyugodtan látott ismét az olvasáshoz. Csak bizonyos idő múlva parancsolá meg annak elhozatalát, miután úgy látszik, nem volt arra sürgetően szüksége, hanem csak közelébe ki- váná. Midőn azonban könyvét végig olvasván, még mindig nem hozák azt, elveszte türelmét, oda hívatá a rabszolgákat és határozott hangon követelte a kardot. Haragjában, hogy már senki sem engedelmeskedik neki egyiket közűlök annyira megöklözé, hogy keze az ütéstől feldagadt; e mellett lármázva boszankodott, hogy őt fegyvertelenül az ellenségnek kiszolgáltatják. Végre oda ment a fiatal Cato barátjaival s nyakába esvén atyjának, zokogott és esedezett előtte. Cato felindúltan emelkedett föl és haragos tekintettel igy szólott hozzá: „Ugyan mikor és hol adtam én jelét az esze veszettségnek ? Ha most az történnék velem, miért nem vontok vissza attól okos beszédekkel; ha pedig eszemnél vagyok, miért akadályoztok annak követésében, s miért fegyvereztek le? Miért nem kötözöd le kedvesem Caesar jövetéig épen atyádat, hogy magát ne is védelmezhesse ?! A mi engem illet, nekem épen nincs kardra szükségem. Én lélekzetemet kevés ideig még ugyancsak visszatarthatom avagy fejemet a falba verhetem.“ A fiú sírva távozott, és csak Demetrius meg Apolloni- des bölcselők maradának Catónál. Hozzájok már nyugodtabb hangon szóla: „Ti is el vagytok határozva, hogy ily korú embert az életben megtartsatok, mellette üljetek és fölötte hallgatva őrködjetek ? Nem vagytok-e ti is azon véleményben, miszerint semmi sem annyira rút és szégyenletes, mint hogy Cato ellenségétől várja megmentését, midőn különben semmifélekép sem menekülhet meg? Miért nem adjátok tudtomra ezen meggyőződés- teket; avagy miért nem adjátok elő ama nézeteteket, hogy ti előbbi elveiteket elvetettétek, és igy Caesar által okosabbakká tétetvén, neki még hálával is tartoztok? Én még nem egészen határoztam, de saját magam urának kell lennem, hogy azf, a mit elhatározok, végrehajtsam. Most lelkiismeretesen tanakodom veletek, s azon elveket vizsgálom, melyeket ti is vallatok. Vigasztalódjatok, menjetek s mondjátok meg fiamnak, hogy ne erőszakolja atyját meggyőződése ellen cselekedni, ha nem képes őt más elvekre bírni.“1)

*) Plut. 66—G8; Lactant. 3. 18.

6*