Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
82 peripatetikushoz ily szókkal fordult: „Most rajtatok a sor, hogy ezen hajthatatlan embert meglágyítsátok és észre térítsétek.“ Az egész éjét és a következő nap legnagyobb részét a Pompejus-pártiak biztonságáról való gondoskodása vette igénybe. Végre legkedvesebb környezetéhez vonult vissza.1) Először Lucius Caesar proquaestorával tanácskozott a 300 megmentése ügyében, kikért Lucius hatalmas rokonánál közvetíteni akara. Hosz- szas beszélgetés után barátságos búcsúval bocsátá el őt, egyúttal gyermekeit és kísérőit ajánlván neki. Lucius biztositá őt, hogy érette örömest megcsókolja Caesar kezeit is. De Cato visszautasító ezt. „Ha én •— úgymond — Caesar kegye által akarnék megmenekülni, egyedül magam mennék hozzá; én azonban nem akarok háláról tudni oly zsarnokkal szemben, a ki akkor is a törvény ellen cselekszik, midőn uralkodóként olyanokat ment meg, a kik fölött uralkodni épen nem illeti meg őt.“ Lucius távoztával maga köré gyüjté fiát és kísérőit. Sokáig beszélgetett velők. Megtiltotta különösen fiának, hogy soha se adja magát állami szolgálatra, s soha se viseljen hivatalt. Tisztében eljárni — úgymond — Catóhoz illő módon többé nem lehet, máskép tenni pedig gyalázatos. Este felé fürdött. A fürdőben eszébe jutván Statillius, legott hangosan hívá Apollonidest s kérdé: „Megtörted Statillius erős elhatározását; s búcsuzás nélkül utazott el?“ „Hogyan tehettem volna — válaszoló Apollonides — hosszú ideig vitatkoztunk egymással; ő azonban merev, hajthatatlan; marad és azt fogja tenni, a mit te teszesz.“ Erre Cato nevetve feleié: „Nemsokára megválik.“ Az étkezés alkalmával barátai és az előkelő uticaiak képezvén társaságát, a gyász jeléül ülve evett, miként a pharsalosi csata óta tenni szokta. Evés után, a mint a serleg kézről-kézre járt, igen élénk beszélgetésbe ereszkedett velők, a mely végre a stoikus elvekre tért át. „A jó — úgymond — egyedül szabad, minden gonosz szolgai.“ A peripatetikus Demetrius — mint érthető — ellenmondott e kijelenfésnek; mire Cato oly hevesen vágott beszédébe, és oly kitartással védelmezte kedvencz eszméjét, hogy jobbára mindnyájan gyaníták, mily módon akar szabadságot szolgáltatni magának: lemondani vágyván életéről, csakhogy a jövő szolgaságtól megmeneküljön. Catónak nagy fáradtságába került ama komor csendet és levertséget, melyet beszéde által előidézett, a menekültekre vonatkozó kérdések és megjegyzések által némileg elhárítani. Nemsokára felkelt és elvégezte barátaival szokott sétáját, a mikor egyszersmind kiadó az őrség vezetőjének a szükséges parancsokat. Midőn szobájába visszatért, fiát és barátait a szokottnál szivrehatóbban ölelte és csókolta meg. l) Plut. 59—05; App. 2, 97.
