Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
81 benne látván egyetlen megmen tőjüket, nem akarák az árulók közé ereszteni — engedett kérelmüknek. Egészen egyedül lépett közéjük. Hogy jóvá tegyék hibáikat, nyomorait mentségek közt ajánlák fel ismét magokat, köszönetekkel halmozák el, (a mire bizonyára okuk volt), s feltűnő naivsággal avagy szemtelenséggel kerék, hogy a jövőben bízzék bennük. Ha nem Cato szellemében cselekvének, sajnálja gyengeségüket. Igaz, ők elhatározák, miszerint Caesarhoz folyamodnak, de ezt azért tették, hogy először érette könyörögjenek; ha nem egyez bele kérelmökbe, ők se fogadják el felajánlott kegyességét, hanem érette, míg csak lélek lesz bennök küzdenek. — Cato nem akarván a drága időt ezen megvetésre méltó üzérek haszontalan szemrehányásával eltékozolni, megköszönte Ígéretüket. A mi őket illeti — úgymond — önmagok érdekében a lehető gyorsasággal meneszthetnek küldöttséget Caesarhoz; ő azonban magát épen nem tartja legyőzöttnek; sőt most Caesart is meggyőzte arról, a mit az folyton tagadott; jogtalanságot sem követett el, hogy a miatt kellene bocsánatot kérnie. Ezzel elhagyta őket. — Nemsokára értesült, hogy Caesar egész seregével közeledik. „Oh — kiálta fel — úgy jő ellenünk, mintha ellenségek volnánk!“ Ezután a Pompejus-pártiak menekülését, a mennyire csak lehetett, sietteté; bezáratott minden kaput a tengerhez vezetőn kívül, nehogy Caesar meglepje. A hajókat elosztotta a menekülők közt, felszerelte a szükségesekkel, s a hajóra szállásnál a nyugalomról és rendről gondoskodott. — Még evvel volt elfoglalva, midőn értésére esett, hogy az elvonuló lovasok a várost kezdik kirabolni. Azonnal a katonákhoz sietett és a pusztításnak véget vetett; Hirtius szerint azonban inkább a fejenkénti 100 sestertius kiosztása, mint a Cato személyiségétől való félelem és szégyen bírta őket arra, hogy a zsákmánylást félben hagyva, a rablottakat elhajították és — mint Plutarchos beszéli -— földre sütött szemekkel távoztak. Faustus Sulla is osztott ki pénzt közöttök, csakhogy kielégítse őket. Ez és Afranius a lovasokkal távoztak, miután a kapuk előtt egy, az nticaiak ellen intézett támadástól botokkal és dorongokkal visszaűzettek. Erre Cato az uticaiakat a városban összegyűjtvén, arra kérte, hogy ne ingereljék fel Caesart a 300 ellen, hanem inkább mindnyájan egymás biztos megmentéséről gondoskodjanak. Azután a tengerhez sietett, barátaitól és ismerőseitől szívélyes búcsút vett s elbocsátá őket. Csak fiát, Marcust nem beszélte rá, hogy a hajón meneküljön; nem tartotta illőnek magától elidegeníteni őt, ha atyjával akart maradni. Ifjúsága és Caesar ismeretes nagylelkűsége következtében egyébként sem volt veszélyben. Egy másik fiatal ember, Statilliu.s, Cato erényeinek bamulója azonban egyáltalában nem volt a menekvésre rábírható, ámbár, mint Caesar heves ellene volt ismeretes. Hiába igyekezett Cato rábeszélni őt a menekülésre. Midőn semmire sem mehetett vele, kísérőihez, Apollonides stoikushoz és Demetrius 6
