Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885

80

Scipio méltó ellenképei Carthago romjain! Annyira jutottak, hogy életök egy szánalmas lovas-csapat kegyelmétől függött! Ép ezen válságos pillanatban érkezett Marcus Rubrius a városból, hangosan panaszkodván azon, hogy a háromszáz zajong és fölkelést akar kelteni. Ezzel az optimaták- nak a menekülésre utolsó reményűk is eltűnvén, panaszokra fakadtak s könyeket hullattak. Cato minden módot felhasznált bátorításukra. Visszaküldőbe Rubriust a 300-hoz azon parancscsal, hogy hagyjanak fel lázongó üzelmeikkel. — Ekkor a lovasok vezérei a következő felelettel tértek vissza: „Ok sem Jubának zsoldosai nem lesznek, sem Caesartól nem félnek; az uticaiakkal, ezen ingatag púni férfiakkal azonban nem mernek ugyanazon falak közt maradni; ha most nyugodtan vannak is, Caesar megérkezése alkalmával elárulják őket. Ha az ő segélyüket és jelenlétüket kívánják Uticaban, űzzék ki először az uticaiakat és azután hívják őket az ellenségtől megtisztított városba.“ Ezen vad és véres kivánatot Cato nem teljesíthette. 0 irtózott ilyesmitől, azonban egész szelíden azt válaszolta, hogy a 300-zal még egyszer fog tanácskozni. Visszatérvén tehát a városba, azonnal a gyáva árulók közé lépett. Mióta Cato a tanácsosokkal távol vala, szemtelenségük oly nagyra nőtt, hogy többé már nem is gondoltak mentségre, hanem világosan kijelentették, miszerint nem hagyják magokat háborúra kényszeríteni Caesar ellen; neki ellenállani sem nem akarnak, sem nem bírnak. Erre sokan az előkelő rómaiaknak tömlöczbe vetését kívánták. Cato tetette magát, mintha nem hallotta volna azt; vagy, mivel nagyot hallott, meglehet, hogy valójában nem figyelt oda. Míg itt egész erejével a lázadás lecsendesítésén fáradozott, azon hírt kapta, hogy a lovasok elvonultak. Ha ezek elmennek — úgymond — semmi remény sem marad fenn. Gyorsan egy lóra veté tehát magát Cato, és szerencsésen utolérte őket. Ezek örömittasan fogák őt körül, azt hívén, hogy azért jött, miszerint velők meneküljön. Önmagára nézve azonban semmi teendője sem vala a nemes stoikusnak, hanem csak szerencsétlen társai számára. Érettük buzgólkodott, érettük könyörgött a katonákhoz, megfordítván lovaikat és sírva kapaszkodván fegyvereikbe. (E kifejezések alkalmasint az iró pathetikus ecseteléseként veendők.) Végre feláldozó példája által a harczosokat annyira megnyerte, miszerint meg- igérék neki, hogy estig Uticaban maradnak, s az ottani rómaiak menekülését fedezik: jóllehet ezen elhatározásuk Caesar ismert gyorsaságánál fogva nagyon veszedelmes lehetett volna. Cato örömmel lovagolt a városba övéivel; őrsereget helyezett a várba és őröket a kapukhoz. E nem várt pillanatban ijedtség szállotta meg a 300 gyáva pártját: alaposan félvén a szégyenletes magaviseletök miatti megfenyítéstől. Gyorsan megalázók tehát ismét magokat s hathatós kérésekkel szólíták fel őt, hogy menjen még egyszer hozzájok. S Cato — az optimaták ellentörekvései daczára, kik