Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
58 14. Pompejus egyedüli consulsága és Milo pere. 52. Kr. e. Az 52-ik év nemcsak consulok nélkül kezdődött, hanem néhány tribün a fejetlenség idejében mindent büntetlenül merészelve, még egy helyettes uralkodó kinevezését is megakadályozd. Rómának most teljes mértékben kellett tapasztalnia, mi az anarchia, mielőtt önként elhatározhatta volna magát a főhatalmat egynek átadni. Ezen ösztönszerü ellenállást, melyet Cato a legerősebben mutatott, balgának és haszontalannak nevez- hetnők; de úgy látszik, igen érthető, sőt tiszteletre méltó érzületből származott. Minden rómainak a legkeményebb önmeggyőzésébe került az alkotmányt, mely alatt nagygyá lett, s mely büszkesége vala, föladni azon kijelentéssel, miszerint a római köztársaság nincs többé azon állapotban, hogy fegyveres védelem nélkül magát fentarthassa. Csak Clodiusnak Milo által való megöletése és következményei bírhatták rá a tanácsot, hogy engedélyt adjon Pompejusnak sereget szerezni egész Olaszországban, hogy azzal rendet csináljon Rómában: Róma sorsát az ő kezeibe tevén le. De mily czitn alatt kelle ezen magas megbízatást elvállalnia ? A Sulla óta annyira gyűlölt dictator nevet többé nem akarták föléleszteni. Bibulus te hát febr. 28-ikán azt inditványozá, hogy Pornpejust társ-nélküli consullá válaszszák. Cato fölemelkedett és a jelenlevők legnagyobb bámulatára védelmezó barátja indítványát. „Én ugyan — inondá — nem vállalkoztam volna arra, hogy ezt enmagatn indítványozzam, mivel azonban más megtette, én a javaslat elfogadását tanácsolom. Minden kormányzás jobb, mint a semmi. Pompejustól elvárom, hogy a jelen viszonyok között a legjobban viseli magát és a rábízott várost megoltalmazza.“ Ebben Catót — Plut. szerint — az a meggyőződés vezérelte, hogy Pompejus jobb polgár Caesarnál és két rossz közűi a kisebb. De vezérelhette az is, hogy Pompejusnak sokkal nagyobb pártja volt a senatusban, (melyről mint az államélet szabályozójáról még föltételezett annyi életképességet, hogy az ügyek intézését nem engedi végleg kizökkenni a hagyományos útról) mint Caesarnak. Az optimaták azt reménylhették, hogy Pompejus ezen új czimmel és az őpó- tolhatatlanságával annyira meg fog elégedni, miszerint örömest ráadja magát az ő hatalmuk védelmére: jóllehet a hatalom, hogy maga uralkodjék, minden időben tőle függött. Ez által bizonyos megegyezés létesült közöttök. A tanács Pompejus főhatalmát elismerte, ezért azonban csak arra akarta őt felhasználni, hogy mellette magának zavartalan uralkodást szerezzen, és hogy az ő határozatait Pompejus érvényre emelje. Ezzel a senatori opti- mata-párttal való kibékülése, egyúttal pedig a Caesarral való szakítása is ki volt mondva. Ez utóbbit csak élesebbé tette Crassusnak és Pompejus nejének, Júliának halála. Crassus a két vetélytárs közti féltékenységet mégis ellensúlyozta volt: mig Julia halála által a két triumvir közötti rokonsági kötelékek lazultak meg.
