Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885

9

kintetben sülyedésnek indúlt: kívülről világuralomra való hivatását jeles hadserege által óriási lépésekkel igyekezett betölteni.

Ilyenek valónak a római birodalom állapotai, midőn új személyiség lépett a politikai szintérre, a ki magát szilárd elhatározással a romlás elé állítá és a köztársaságnak összetartó kapcsaiból engedő hajóját vigyázatlanul viharba ereszté, mely, nem lévén képes magát a vészen átküzdeni, elmerült. Mindazáltal nem tűnt el nyomtalanéi, a hatalmas viharban szétcsattant. . . . Azon férfiú, a ki megmenteni akarván, siettette enyészetét, az ifjabb Marcus Portius Cato vala, a ki halála után uticainak neveztetett.

7. Cato ifjúkori fejlődése. 95.—70. Kr. e.

Marcus Portius Cato született Kr. e. 95-ben. Másodunokája vala annak a hires Cato Censoriusnak, ki már a púni háborúk idejében hiába igyekezett amaz ár erős forrását eltorlaszolni, melynek hatalmas hullámai később aközben boríták el az utódot, a midőn az nemes eldődét kitartó lelkesedéssel utánozni buzgólkodott. Atyját igen korán elvesztvén, Marcus Livius Drusus nagybátyja, anyjának, Líviának testvére, fogadd Porcia nővérével együtt házába és nevelteté őket. Lívia ismét nőül ment Quintus Servilius Caepiohoz, a kitől egy fiút és két leányt szült. Azon időtájban a nemes Drusus néptribun az italoknak a római polgárjogba való felvétele és a lovagok alatti ocsmány törvénykezésmód javítása által a római állam főbaján igyekezett segíteni; törekvéséért azonban a nemesség nemsokára meggyilkoltatá. Halála előtt az itali szövetségestársak jelentős alkudozásokban voltak vele: előkelőik gyakran jővén házába. Egy ily összejövetel adott alkalmat kimutatni az akkor legfeljebb négy éves Cato fiatalkori jellemének alapvonását: a hajthatatlan konokságot, ha egyszer valamit nem akart, s a férfikori makacs ragaszkodást ahhoz, a mit jogosnak ismert el. Pompaedius Silo, egy nemes marsusi, egykor több napig időzött Drusus- nál. Alkudozásaik nem juthatván teljes egyezségre, Pompaedius tréfából a mellette álló s a vele bizalmassá lett Catókoz és mostoha testvéréhez Servilius Caepiohoz ily szavakkal fordult: „Ugyan kérjétek nagybátyátokat, hogy segítsen bennünket a polgárjoghoz!“ A kedvesebb Caepio nevetve megigéré ; a makacs Cato azonban semmit sem felelt, erősen és haragosan az idegen szemébe nézvén. „Ugyan mit szólasz hozzá kicsikém?“ kérdé őt Pompaedius. „Nem akarsz a vendégekért nagybátyádnál, mint testvéred, közbenjáró lenni ?“ Cato most sem ejtett ki egy hangot sem, s úgy látszott komor arczárói, hogy nem is hajlandó. Akkor Pompaedius az ablakhoz vivén őt, magasra emelé, ide-oda lebegtető és azzal fenyegető, hogy leveti őt, ha nem hallgat kérésére s igent nem mond. De Catót ezen dolog által sem lehetett eltéríteni szándékától. Mindezt rendíthetetlenül és