Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885

5

két is enged meg magának a végett, hogy Catót az egész világ előtt meg- vetetté tegye: e körülmény már részletesebb kifejtésre vár; miért is e kitérések okait „Cato és Anti-Cato“ ez. fejezetünkben majd bővebben fogjuk vizsgálni. — Hirtius érthetőleg szintén buzgó Caesar-párti. Ha azonban Ítéletét, mint ugyanazon párthoz tartozóét, nagy óvatossággal kell is fogadnunk, a tények nála világosak és következetesen rajzolvák. Főleg a gall háborúval foglalkozó nyolezadik, a polgárháborút tárgyazó első, és az afrikai háborúról szóló könyvét kell figyelemre méltatni,

Cato életének egyes szakaihoz kiegészítő vagy felékesítő részleteket nyújtanak Sallustius és Lucanus. Az első Catilina összeesküvéséről szóló művében a Caesar és Cato közti harezot festi, és összehasonlítását adja mindkét ellenséges jellemnek, ügy látszik azonban, hogy Sallustius szándékosan kerülte a republicanus Catót az egyeduralomra törekvő Caesarral ellentétbe állítani, és csak azt kereste, a mi mindkettőnél dicsérni való volt. Mindenesetre már ebben elég ellentétre talála, az összehasonlítást tehát úgy rendezhette be, hogy Caesart kiemelte a nélkül hogy Catót közelébe léptette volna. Mert ha egyrészről a jogtalanságnak szigorú megtorlója tiszteletre méltóan jelenék meg előtte: másrészről még inkább feltűnhetett az üldözöttek szelíd kimélőjének vonzó szeretetrevalósága. ítélete azonban mégis Catóra nézve kedvezőbb. Ép ily óvatosan vannak berendezve Sallustius beszédei.

Lucanus a császári birodalom erős, ó-római érzületü férfiainak küzdelmeit a végett mutatja be, hogy Catót, mint a republicanus ügy eszményét és fejét, mely vele sírba szállott, dicsőítse. Catónak túlságos dicsőítése természetesen a Nero elleni felizgatott hangulatából is származhatott. Történeti forrásai azonban Catóról mesés részletekkel lévén vegyesek — csak akkor használhatók czélszerűen, ha elbeszélései más történetírók tanúságtételével nem ellenkeznek. Catót főleg a második és kilenczedik könyvében említi.

Appianus a polgárháborúról szóló második könyvében többé-kevésbbé részletesen foglalkozik Rómának belső történetével is az első polgárháborútól a másodikig. Ámbár tárgyalása látszólag nem igen kritikai, sőt irtott jelentékeny pontatlanság jellemzi, igy p. Cato Cyprusba küldetését teljes négy évvel későbbre teszi: mindazáltal az 5ü-iki júliusi törvénynél az ő előadásának köszönhetjük ama tudósításokat, melyeket a többi írók nem őriztek meg.

Hasonlóképen Dió Cassius inkább összehasonlításra és kiegészítésre használható, minthogy épen sok újat adna. Nyugodt és pártatlan szemlélődése, úgy látszik, nagy előnyére van legalább ezen korszakban. Nyilván azon dicséretes törekvéssel birt, hogy a jellem fölfogásába behatolni igyekezett ; semmit sem írt ugyanis addig, míg a jellemet egészen világosságba