Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882

56

már oly messze vagyunk mint az athéniek, kik egy tánczost polgárjoggal és értékes álló-szoborral tiszteltek meg.

•— Menjünk tovább kedves tanárom, mondá Flavius. Szeretném látni ama tanítónak emlékét, kiről e napokban annyit beszéltél, s kinek hamvai bizonyára itt nyugszanak!-— Neki nincs emlékköve, feleié Quintilianus. A hideg földben nyugoszsza ki fáradalmait. 0 az emberiség legfőbb javáért élt és munkálkodott. Satnyult Íróra nem értette meg őt, s igy kevésbbé feltűnő, hogy méltóan nem is tiszteli!-— ügy mi szorgalmazzuk kéréseinkkel a császárnál, hogy hozzá illő, díszes emlékkövet állíttasson neki, jegyzó meg Flavius.

—■ Nem szükséges, gyermekeim, mondá Quintilianus. 0 tovább él tanítványainak szivében; épen ők magok az ő élő emlékei. Némely emberek neveit a sírkövekre vésik; másokéit a világtörténelem tiszteletkönyve örökíti meg ezrek sziveiben. Oh kedves fiaim, ne állíttassatok a jövőben magatoknak előbb emléket, mielőtt magatok nem állítottatok egyet okos, nemes tettek által!

Flavius egy koszorút téve a tanító sírjára, igy szólt:-— Nem mondottad-e kedves mesterem, hogy meg akarod velünk látogatni Titus emlékoszlopát?

— Bizonyára, válaszoló Quintilianus. Nem messze vagyunk tőle. De előbb újítsátok fel elmétek- és szivetekben az ő kópét. 0 népe történetében mint az emberiség öröme és gyönyöre jelenik meg. Az alacsony kunyhóban sem könnyű becsületes és jó embernek megmaradni ; sokkal nehezebb a trónon, hol annyi gonosz szellem iparkodik a szivet félrevezetni és megrontani. Esküdjetek meg gyermekeim, hogy a boldogulthoz hasonlók fogtok lenni; igy fogjátok magatok számára az utóvilág áldását kiérdemelni.

— Esküszünk az égiekre! kiáltának Flavius és Tarquinius. Le- teszszük hamvvedrére koszorúinkat.

■— Térjünk haza, szóla ezután Tarquinius ; a múlandóság szo- morítólag hat e téreken.

— Csak komolyan és barátságosan, mondá Quintilianus. A halál mezeje bizonyára nem a büszkeség és kevélység nyugvó helye. Ez az alázatosság iskolája. A síroknál mintegy legyőzhetetlen bűvölet által az élet a halálhoz tapad; itt az emberi természet sokkal fensőbbnek mútatja magát a teremtés többi részeinél és ünnepélyes vallomást tesz magasztos rendeltetéséről. Tiszteljük őseink hamvait, mert egy szózat mondja, hogy bennök nem halt ki minden. És e szózat az, mely a föld minden népénél megszenteli a gyász cultusát.