Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
37 az élet napja a mint felkel, úgy le is áldozik mindnyájunk feje fölött; hogy az élet homályos estéje előbb beköszönt, mintsem gondolnék ; hogy a Párkák vigyázatlan kezei között hamar szakad az élet gyönge fonala. De vigasztalódott, midőn meggondolta, hogy Isten kezében van életünk és mindenünk; hogy a mi el nem maradhat, annak előbb-utóbb be kell következnie; hogy a mi mindnyájunkra nézve kikerülhetetlen, az az egyesre nézve nem lehet szerencsétlenség. Azért is Ciceróval egyetértett abban, hogy a bölcs tömlö- czének ajtaját nem fogja erőszakkal feltörni; azt tiltja a törvény; de ha Istene szólítja és elbocsátja, akkor mehet. Fájdalmas érzései f'elizgaták ugyan mélyen érző lelkét, de végre megvigasztalódva tért mindannyiszor vissza. Mors optata recedit, at cum tristis érit,, praeci- pitata venit. Ovid. XIII. Líviának halála óta Quintilianus magánosán és visszavonulva élt. Megújult szeretettel és pontossággal hivatásának és gyermekei nevelésének szentelte magát, kik, örömére, szemlátomást növekedtek. Főleg azonban az volt élvezete, ha bizalmas barátaival a természetben időzhetett s ennek szépsége és fensége felől magát kibeszélhette. Leghasznosabb időtöltésnek tartotta, ha búvárkodhatott a természet nagy könyvében, mely évezredek óta nyitva áll az ember előtt, és melynek adatait maga a Teremtő véste fel annak lapjaira. „Barátaim — jegyzé meg sokszor — a természet hamisítatlan, romlatlan. Ennek ölében a folyton tévedező s veszni indúlt emberiség f&lviclúl s magára talál. Á természetben az ember hitének, reményének s Isten iránti szeretetének ismét meg kell újulnia, ismét fel kell gyúladnia. Isten szép kertje a természet: felséges iskola, melyben az együgyű is megtanúlhat Istenben bizni. Az oktató szellemének frisseségét főleg a természetben való időzés által tarthatja fenn józanúl.“ De gyakran fölkereste Livius barátját is. Egyszer, a mint egy év múlva őt meglátogatá, egy fiút pillantott meg nála, ki ámbár teljesen ismeretlen volt előtte, arczkifejezé- se miatt azonban nagyon feltűnt neki. — Miféle fiatal barátod van itt? kérdé Liviust. — Nem találsz hasonlatosságot ezen arcz és egy előttem ismeretlen arcz vonásai között? válaszolá ez. Quintilianus a körülbelül tiz éves fiút magához vonván, jól meg- nézé s azután halkan igy szóla: — Ha nem csalódom e vonások Marciusé-i.
