Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882
35 Quintilianus övéi körében maradt. Vidám lélekkel működött azután is hivatalában: elismerést és tiszteletet aratva mindenütt. Szeretve és kitüntetve fejedelmétől, családi körében egészen boldog volt. Reménye és büszkesége idősb fiában vala. Plinius- s más szellemes férfiakkal való barátsága megszerezte neki az élet fűszerét. Az egyszerűség, mértékletesség és elégedettség valának az ő soha el nem távozó védszellemei. Gyakori esdeklés szállott fel kebléből a Min denhatóhoz szerencséje megtartása s élte békéjének megőrzése végett. De másként vala az Örökkévalónál elhatározva. Mig ugyanis a szerencse ölében csendesen és megelégedetten élt, a végzet keserű csapást mért rá. Egész férfiassága kivántatott hozzá, hogy a szomorúság és fájdalom egészen le 2iem sújtotta. Múlta petentibus desunt múlta. Contentus abundat. Hor. XII. Róma városa majdnem egészen csendben nyúgodott. Csak itt- ott volt a házakban hallható a rabszolgák zakatolása, kik a jövő napra előkészületeket tevének. A kelő nap a város magaslatait még nem üdvözölte ; csak gyenge szürkület hatott át Quintilianus ablakain szobájába, mely valóban szomorú képet öltött. Líviájának beteg ágyánál ült Quintilianus. Mellette virrasztóit egész éjjel. Fejét az aggodalmas gondolatok miatt lecsüggesztvén, csak időről-időre emelte fel a reggeli világosság felé: mintha belőle vigasztalást szerezni akart volna. Előtte fekvék Liviája halálos láztól gyötörve, mely erejét fölemésztette és őt a sir széléhez vitte. Öntudatát gyakran elvesztvén, csak néha tekintett Quintilianusra, ki minden lélekzetét leste. — Érzem, hogy életem végéhez közelít! nyögé Lívia. De ne aggódjál Quintilianus. Isten nem hagy el benneteket. A boldogok lakában könyörögni fogok érettetek. Quntilianus, hagyd még egyszer látnom gyermekeimet! Quintilianus mindkét fiát anyjok ágya elé vezeté. Lívia kinyújtotta fáradt kezeit; simogatta őket, édelgett velők s szivéhez akarta őket szorítani. De .. . visszahanyatlott s könyek folytak halálsápadt arczára. Óh bár elvihetnélek benneteket, mondá halkan, kincseim, szeretteim ! De nem!. . Nektek atyátoknál kell maradnotok... Szerezzetek neki örömet... Isten áldjon meg benneteket!... Ismételve megfogta Quintilianus kezét; szava azonban gyengébb és gyengébb lett, s e szavakkal: „Quintil... testvér... gyermekek... emlékezzetek ... rólam,“ — csendesen és halkan elaludt. — 2*
