Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1882

27

Mindenki előtt ismeretes, hogy a beszéd legnagyobb és legszebb része a jónak és helyesnek kifejtésével, az igazság kiderítésével, az erény ecsetelésével és magasztalásával foglalkozik; már pedig soha sem fog egy gonosz, igazságtalan, vétkes ember e magasztos javakról lekötelező méltósággal, mélyen érző szívvel beszélhetni. De engedjük meg, hogy a becsületes és becstelen ember, a mi alig fordul elő sokszor, egészen egyenlő természeti tehetséget, egyenlő szorgalmat, egyenlő ügyességet mutatnak föl beszédj eikben; ennek daczára a kettő között az lesz a tökéletesebb szónok, a melyik a legjobb ember is, mert semmi sem tökéletes, a mi nem minden tekintetben legjobb. Természetesen, sokan azon balhiedelemben vannak, hogy itt a szónoklatnál egyedül a lángészre, szorgalomra s ügyességre kell tekinteni, s hogy az ember élete egyáltalában nem jő számításba. E balhiedelmet vissza kell utasítanom. Senki sem tagadhatja, hogy a valódi szónok azt kívánja, hogy ugyanaz, a mit előad, a hallgatótól igaznak és nemesnek tartassék. Vájjon a becsületes vagy gonoszlel- kü képes arról meggyőzni ? Bizonyára az első! 0 mindenesetre azt fogja előadni, a mi igaz és nemes, s ha buzgalmában oly ügyet vállalna is fel védelemre, a mely valóságban nem egészen volna nemesnek tekinthető, mindazáltal nagyobb bizalommal lennénk iránta, mint a rosszérzelmüvel szemben. A gonosz embernek csupán tettetése is igen gyakran rosszul üt ki; részint, mivel már úgyis megvetőleg gondolkodnak róla az emberek és kevéssé ügyelnek hamis mesterségére; részint pedig, mivel rosszúl sikerül neki az erényt, melyet maga sem ismer, szinlelni. Az ilyenek ügyeiket rendesen szerénytelenül adják elő, arezátlansággal és kiméletlen konoksággal védik azt, s mégis . . . egész fáradozásuk haszontalan. E mellett a legnagyobb reménynyel birnak és rettenetesen sokat képzelnek magokról a közönséges életben ép úgy, mint beszédjükre nézve. Magokkal hordják sorsukat. Bizalmatlanság üldözi őket még akkor is, ha a tiszta igazságot beszélik. Az emberek mindig valami alszerüt s közönségest keresnek legszebb szavaik mögött; s igy történik, hogy a rosszérzelmü ügyvéd az igazságtalan ügy jelenségeként tekintetik.

De a gonoszlelkü ember legszerencsésebb szónoki tehetsége daczára sem lehet tökéletes szónok. Nem annak adjuk a kitüntető vitéz nevet, ki gyors és erős ököllel bir, mert a vitézség erény nélkül nem gondolható. Vagy a fontosabb ügyek védelménél nem oly ékesszólás szükséges-e, milyet a kincsvágy meg nem vesztegetett, a részrehajlás meg nem bénított, a félelem meg nem rémitett? Vájjon megtisztelhetjük-e a szónok szép nevével az árulót, részrehajlót, jogcsa-