Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1877

20

emelkedik a mindenség őselvéhez, a közvetlen érzékiség körébe hozva megtestesíti a megtestesithetlent, hogy annak lényege fenségében tanulja ismerni önfenségét. Ilyenkor lesz nagyobb az emberi lélek, mint volt, és mint azok, mik vele viszonyba tételnek. 3 :|) Ismerte Seneca is a gondolkodás fenségét, midőn igy nyilatkozik: cogitalio nostra cocli mmimenta perrumpit, nec contenla est id, qaod ostenáitur sedre.

Fenséges az ember érzelemvilága, midőn beviszi oda a megközelíthető világot megszámlálhatatlan productumai- val, hogy ott megtisztítván minden salaktól, az öszhangot zavaró minden esetlégtől, reproducalja azokat a művészet örök-ifjú, eszményi termékeiben, az ész és képzelő erő válvetett munkássága által. —

Ezekben az „aliquo afflatu divino“ létrehozott műtermékekben nyilatkozik igazán a szellemember fenségégének lesújtó és fölemelő hatása, melyről Hűekért oly igazán mondja:

Groszer Menschen Werke zu sehn Schlägt einen nieder,

Doch erhebt es auch wieder,

Dasz so etwas durch Menschen gesehehn.

De fenségesebb az ember, midőn a világot átölelő akaraterejének tudatában, szabadsága végtelenségének érzetében, kihijja maga ellen a mindenséget, a sorsot, végül önmagát; s az aránytalan harezban törik inkább, de meg nem hajol, vagy áll rendíthetetlenül; midőn szabadsága végtelenségével a természet szabadságát lenyűgözi, a természet szabadságának szükségességét önszabadsága szükségessége előtt meghajolni kényszeríti. — E szükséggel szemben a természet ereje még borzalmasságában is tehetetlen. — Sokszor a természet szabadságának a szellem szabadságával való harczában az érzéki ember elbukik, hogy annál diadalmasabban álljon elő a szellemi ember. — Az anyag meghal, az eszme csak akkor kezd igazán élni.

Ilyen fenséges embereszmény lebeghetett Horatius szemei előtt, midőn éneklé:

Justum ac tenacem propositi virum Non civium ardor prava iubentium,

,a) Schlosser. L. f. 5).