Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1873

4

vagy időbeli jelenet külső obiectivitásban jelen- kezik.

Már itt látszik a két elv egysége ősszerü valóságban, a mennyiben már itt találkozunk problémákkal, melyek felszínre hozásának dicsőségével századunk oly fennhangon szokott kérkedni.

Itt látjuk a minden sűrített lég (Ana- ximenes „Jovis omnia plena“) csattanós kérdése; itt a folytonos létesülés (Heraklitos) józan elmélete körül vizsgálódni az emberi szellemet. Kérdések, melyek csak azért látszanak újaknak, mert nem szívesen adjuk meg a multaak a magáét, ignorálásá- val azon kétségbe nem vonható igazságnak, hogy a Jelen a múltból táplálkozik.

De térjünk vissza tárgyunkhoz. Egy Sokrates- re kellett várni, ki az embernek (a már kibékült két elv egységének) eddig kifelé ható tevékenységét visszahajtá magára az emberre s így kijelölé a tárgyat, mely felett legméltóbban bölcselkedni lehete.

Az „ismerd meg magadat11 máraz érettség első stádiumában levő öszembernek írott bizonyítványa.

— Innen kezdődik a szó szorosabb értelmében vett bölcselő embernek, s igy a bölcsészetnek, mint tudománynak valódi kora. — Innen kerülnek felszínre oly nézetek, melyek, mint az emberi ész tevékenységének hullámfodrai hatásukat csak a későbbi századok elméleti és gyakorlati vívmányaiban éreztetik. Itt látjuk az ismeretek eredetének nyomozását, mely Aristotelestől Kantig, sőt egész napjainkig mindig hálás, de soha ki nem aknázott bányája volt a bölcsészeknek.

Eljutottunk tehát valódi feladatunkhoz.

Nem lehet itt czélunk minden alapnézetet, minden noeticai rendszert, melyben nem ritkán az illető kor cultur-élete, uralkodó szelleme, életszük- ségei és titkai (implicite) benfoglaltatnak, megszólaltatni, annál kevésbbé valami ujan sült tlieoriával fellépni, itt csak azon rendszereket értjük, melyek

— szerény nézetünk szerint — ,,par excellence“ az ismeretek eredetére vonatkoznak.

Mi előtt azonban a kérdéses rendszerek (alapnézetek) ismertetéséhez fognánk, meghatározzuk az ismeret-fogalmat, a nélkül, hogy eszünkbe jutna fp- galmi meghatározásunknak egyetemességet, absolut jogerőt vindicalni. Tesszük ezt azért, hogy a később előforduló pliilosophnagyságok nézete fölötti véleményünk tárgyiasabb felfogásához kulcsul szolgálhasson.

Mi „ismeret alatt lelkünk hármoniás működésének azon bevégzett pro- ductumát értj ük, mely által a független én az érzék és eszmevilág tér- és időalakjait úgy, mint jeleneteit, magában és magánkívül tá r gy iasit j a.“ Hogy e bevég- zett productum, ez ismefetkép egyelőre csak relativ becscsel birhat, az a lélekéletnek a külömbözó emberegyedekben megnyilatkozó sajátosságából könnyen levonható. Ebből azonban nem következik, hogy idő és tapasztalás, ész és critica az alanyi ismeretre az egyetemesség bélyegét ne süthetné.

Hol ismeret van, ott kell lenni ismerő alanynak és ismerettárgynak. E kettő nélkül nincs ismeret ; ez alapon mondhaták némely bölcsészek, hogy az ismeret relatiorepaesentationis adsub- iectum et obiectum.

De ha ismeret van, kell leuni valamely forrásnak, melyből az származik. E forrás mikénti felfogása és értelmezése húz válaszfalaié problema megfejtése körül mozgó noeticai rendszerek között, a szerint, a mint vagy a tapasztalás, vagy a tiszta ész (metapliysicai é n), vagy a kettő együtt véve vétetik föl való ismeret-forrás gyanánt.

így keletkeztek az empirismus, rationalismus és synthetismus, vagy — Kant bíráló iránya szerint — criticismus. (Véleményünk szerént a realismus és idealismus — bár vannak a kérdéses problémába átnyúló szálaik — egészben véve nem ide tartoznak; a mysticismus és traditionalismus tiszta bölcsészeti szempontból épen alárendelt jelentőséggel bírnak.)

I.

Lássuk először az empirismust.

Az empirismus alaptétele ez: Ismeretünk egyedüli forrása a tapasztalás (Erfahrung). E nézet első képviselőjéül sokan azon ingó alapon, mivel a velünk született eszméket tagadta — Aristotelest tartják. — E véleményt a félreértés, vagy épen meg nem értés szülhette. Nem is csoda. „Von allen philosophischen Geistern ist wohl keiner so bewundert und so missverstanden, wie Aristoteles“ jegyzi meg sokat mondó czélzással korunk egyik mélyelmii bölcsésze. És ezen vád nem egyedül a vak rajongókat, tekintélyimádókat sújtja, hanem miüdazokaf,