Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1859

ezeket annál kiáltóbb színezettel s valóban meglepő ügyességgel bírják íölkordani. Pedig szellemünk nemességének jelleme az igaznak fölkeresése és szerelme. — De mivel a história, mint concretumából levont tudomány, emberek kezelésének műve: sehol a kér. egyház elleneinek gyűlölete oly erkölcsileg megfoghatlan kárvágygyal ki nem ömlött, mint ezen, az igazság fényének lenni kellendett lapokon. Zúzzátok össze a gyalázatost! elharsogá Voltaire, s az istentagadásig sülyedett, különben szellemdús Íróval frigyet kötve, a tény-torzítás mesterségében már pihenő felekezetek föltűrt karokkal neki rontának a történetek isteni épületének, hol a múltak emlékei, a való kendőzetlen egyszerűségében tiszteletre méltólag nyugovának, s a mit a kér. egyház gyűlöletén elvadult indulat ott lelni égett: azt a csapodár képzelet oda varázsolta, az elfajult ész oda okoskodta, a készséges szolgálatú s hű Irigytárs —- az emlékezet már okadatolva hajszálig ott találta, s a rózsa színes, illatos nedvébe mártott toll azt oly igézőleg , anynyi csalékony ragyogványnyal rajzolta le, hogy a kapzsi világnak szeme káp- rázék és megzavarodott Clionak ezen új tiindéri alakzatán. Azért de Maistre már korában megjegyzé, hogy a történettan egy nagy összeesküvés az igazság ellen. A szapora művek vonzó kelleme, színleges történeti alapossága, az ellenmondásra fortélyosan kiszámított rémít- getés , a meghódolás esetére pedig a nyerendett fölvilágosodott névnek kábító füstje: kelleténél több és hathatósabb indok volt arra. hogy pár évtized lefolvtával a megvesztegetett történelem, a mult meghamisított szava az egyház ellen ellenszenvet, gyűlöletet és megvetést támasztott, az elméket nagyrészben mind hatalma alá veté s ott tartja maiglan.

Pedig az egyháznak köszönjük mindazt, mi emlékeinkben tündöklő, mi történetünkben dicső, mi intézeteinkben szép és magasztos. Az egyház a középkorban oly áldásosán működött, mint mikor az égbe föltornyosodó havasok csúcsán a hó, verőfény melegétől elolvadva, lehömpölyög, és lehömpölyögve nagyobbodik az ár, s ezüstcsermelyekben szétözönlik a völgyeken, szét — életet keltve a réteken. Szív és ész, polgárisodás és szabadság mellette tanúskodnak, áldásait a hálátlanságnak lehetséges ugyan szóval eltagadnia, de eltörölnie a történet könyvéből s az emberiség szívlapjaiból soha ; sikerülhet emlékszobrait ködfátyolával eltakarnia, de végkép lerontania soha.

Ha eolossalis előítélet és elfogultság nem tartaná korunk fiait lekötve; ha az igazságot komolyan és őszinte lélekkel nyomozni akarnák; ha az alapos kath. és prot. munkákat tanulmányoznák : szégyenleni fognák a középkorra szórt rágalmak majomszerü ismétlését. Ám ki a múltról semmit sem akar tudni : annak a jövőre sincs joga.

Távol legyen azonban tőlem azon állítás, mintha a közönséges népmüveltség, a tudományok és szépművészetek fejlődése a középkorban azon fokon állott volna, melyen most áll Europa több tartományában; hiszen mindent egyszerre teremteni nem lehetett ! de nem is élünk ám a IX., hanem a XIX. században. Előttünk vannak a kereszténység 18. százados törekvésének tapasztalásai és eredményei, a sajtó pedig eszközül szolgál mindennemű ismeretek - s tapasztalásoknak gyors , és pedig általános elterjesztésére is, melynek hiányában a középkor 30. év alatt nem vihetett végbe anynyit, menynyit a mostani ugyananynyi nap alatt. A haladás tehát lassú lehetett, mivel az új gondolatok és eszmék többnyire csak szóval közöltettek, és azért soká csak kevésnek birtokában lehettek, míg lassankint terjedtek messzebbre. Most a középszerű fej is képes könyvet kiadni, és a közönséges ember is csekély költséggel szerezhet kis házikönyvtárt; a sajtó föltalálása előtt pedig épen oly nehéz volt valamely irományt

— 4 —