Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)

Bevezetés

28

kérdésére újból visszatérve, az Orvosi Hetilapban a többi között ezeket írja: „Meg vagyunk győződve, hogy különösen a megürült szakmának buzgó és avatott képviselő nélkül soká lennie nem keilend... Mi nem kételkedünk a felett, hogy vannak sorainkban oly jeles kapacitások, kiknek csak idő, alkalom s hasznos és díszes működési térre nyíló kilátás kell, hogy rövid időn képességöket bebizonyítsák s a szabatos búvárlatnak kór- és gyógytudományunkban új lendületet adjanak.“ Minden diszkrét fogalmazása dacára ezt mindenki megértette, és a benne kifejezett pozitivságot mindenki úgy értelmezte, hogy az névtelen ujjmutatás — Korányi Frigyesre, kinek kiváló képességeit Balassa és Markusovszky nemcsak hogy ismerték, de akinek egyéniségét ők aszerint értékelték, hogy ő a képességeit mire és hogyan használja fel.

Sauer megürült tanszékére kiírták a pályázatot és ha a küzdelmet már a kiélesedett pártállás önmagában is elég hevessé tette volna, két körülmény ezt még inkább fokozta. Korányi már évek óta szülőföldjére volt száműzve, sem Pestre, sem Bécsbe nem mehetett. Ez az internáltsága akkoriban egy kedvező véletlen folytán megszűnt és ő, dacára annak, hogy szűkebb hazájában nagy hírnévnek és tekintélynek örvendett, — amit ott jó ideje már mindenki sejtett — elhagyta Zabolch földjét és Pestre — az ádáz küzdelem színterére — költözött; ott volt most már személyesen is ellenfelei között. De nem elég ez hozzá, még azonfelül — hogy minősítvénye formailag is teljes legyen — magántanári képesítésért is folyamodott. Igaz, ez sem ment egészen símán, mert az ő politikai megbízhatósága igazolva nem volt, de ennek a hiánynak pótlása után mégis elnyerte. Az orvostanári kar irattárában bőven van igen érdekes documentum humánum a pályázat érdekében folytatott küzdelem nyilt és hátmögötti részleteiről, a többi között az egyik érdekelt félnek különvéleménye, mely arra támaszkodik, hogy igaz ugyan, hogy Korányi docens, de eddig még ilyen minőségében reátermettségét bebizonyítani alkalma nem volt, tehát a tanszékre kombinációba nem jöhet. Ez a nem éppen épületes viaskodás úgy elhúzódott, hogy csak két év után nevezték ki Wagnert — quasi a jus successionis érvényesítésével és ennek érdekében — Sauer utódjává. Ezzel megürült most már a sebészek számára rendelt belorvosi tanszék és az egész viadal második — nem javított, de még élesebb — ki