Werbáncsics János: Az ifjuorvos (Buda, 1845)

38

dás talán más föl világosii ást ád, szoros Ítélet alá ereszti, és ha igaz és hasznos az, a mit talált, meg ragadja azt. Mert ki ezen művészetben igazi mester akar lenni, szükséges annak a tárgyat minden oldalról kifürkészni, s tökélyesen kimeríteni; ugyan is a gépsze- rü majmolgatás és a rendszeres sürgés-forgás szolgai függő lelket árul el. A nagy Boerhaave, Hofmann, S/ollf luentia és inások ez utón haladtak előre, és gyuj- táriak fáklyát művészetünk éjjelén.

Másik szinte nevezetes kötelessége az orvosnak: betegének szorgalmas látogatása, a mit mindenkor csöndes kedélylyel végezend, derült lelki itélőszéke elébe vonván mindent, mi a betegre tartozik; s ezt ő nem teendi valamelly eleve kiszabott időperczekben , és nem nehány pillanat alatt — amúgy futtában; ugyan is a jeles Zimmermann intése szerint: „a szaladó lábukul nem éri utál az ész.“ — Nem hallgathatom itt el némely fiatal orvosnak — merő szerénység és szeméremből — kelletinél gyérebb beteg látogatásait; legfőbb segédszer kiismerni a betegséget, és a beteg bizodalmát meg nyerni a gyakoribb meglátogatás; ezt azonban minden szükség nélkül is tenni nem tanácsos, mert az által egy részről a beteget fognád elrémiteni, más részről pedig a haszonlesés gyanújába eshetnél.

Nem csak gyógyítani, hanem hoszabbi/ani az életet , s enyhíteni a fájdalmakat szent kötelessége az orvosnak, sőt érdemeinek is egyik legföbbike, mert hová vezetné őt czéljától az, — ha gyógyithatási reményét vesztve, a további gondoskodásba unatkozva a betegséget elhanyagolná, s néki magára hagyni a beteget szabadna? — A gyógyitbatlan kóreset ugyan kevésbé érdekelheti a m&értőt, de annál inkább igényeli az ,orvost* mint embert, és ugyan oda van-e valósággal minden remény, midőn talán csak a mi rövidlátó szemeinkbe