Werbáncsics János: Az ifjuorvos (Buda, 1845)
37 Szivet, — ,,Isten bennünk, kinek izgatásaira he vittünk,“ A gyógy művészet hit követőjét, ha előtte a czél szent» azon benső meggyőződés rezgi át: hogy embertársainak jótékony, s őszinte barátja legyen, ki előtt hivatalos körében legkisebb osztály különbség se létezzék; szegény vagy gazdag , szolga vagy ur jogegyenlőek ő e- lőtte. Hol nagyobb a baj s közelebb a veszély, ott terem ő először, gyakran egyetlen barátja, s vigasztalója a nyomor lezuzottnak, fukalja a már alig pislogó életszikrát, s ollykor uj erőt önt a haldokló erekbe. — Okosan teendő mindent, vigyázva s figyelemmel végez» soha sem tekinti az embert úgy mint eszközt s kísérletek tárgyát, hanem mint cselekedeteinek végczélját, és a természet működéseinek remekét. Mindig méltó marad isteni hivatalához, soha sem mutatván magát közönyösnek a beteg előtt, sőt ennek bizodalmát igényelendő, mindenkor nyájas és beszédes, illedelmes legkisebb szinlelet nélkül, szolgálatra kész, és vidám; néha erős, sőt ha szükséges szigorú is; kedveskedő s engedékeny a kisebb vagy mi fontossággal sem bíró dolgokban, de rendithetlen és szilárd ott, hol nevezetes tárgy fölött van kérdés; résztvevő és jótékouy; a vallás és ennek vigasztalásait tiszteletben tartó; hallgatag és titoktartó, soha sem pletyka, vagy hasztalan fecsegő; csupa szem fül a beteg mellett; nem kevély, de nem is pórias; nem nyalka, s nem pedant, hanem mindenben a közép utón járó; nem szenvedélyes, vagy hirtelen föllobbanó, hanem józan és csöndes, szóval, ol- lyan (igyekszik ő lenni, minőt a beteg bizodalma igényel. Fő kötelessége, — mellyel otthon végez a szorgalommal vezeteti napló. Elvonulva a nap zaja közül, az éjcsöndében gondolatokba merül a nap eseményei fölött, s följegyzi ezeket, — szoros vizsgát tartván a tettek s mondottak fölött, és azt, mire az éjjeli tanako* I
