Werbáncsics János: Az ifjuorvos (Buda, 1845)

sebo gyakorló orvosok ép ellenkezőleg csak kis adagban adogatott gyógyszereikkel a legdicsőségesebben gyógyitottak, es művészetük tökélyedését is elősegítve méltó bír s névre emelkedének. Ki ismeri a nagy Sydenham érdemeit, a ki teljesen volt győződve, miszerint „az orvosi művészét nem annyira a végylapok czifraságában, mint orvoslásából tűnik ki,“ és u»yan ki mer a maim Frigyes emez elmés állítmányában kétkedni: „az gyógyít legszerencsésebben, ki a legegyszerűbb virágocs- kák, fiivek, és gyökerekkel orvosol.“ S váljon Boerhuve, Snieten, de Hűén, s több más halhatlanok , kik a hosz- szú, czifra végylapokat mellőzve, a legegyszerűbbeket szerették , nem ők valának-e a legszerencsésebb gyakorlók. Azonban az okszerű orvos, bárha kelleténél többet tulajdonit is ön erejének, s pompás végylapjai- val kérkedik, még ekkor sem annyira veszélyes, mint azon gőgös elfogultak, kik eszélyes szabályszerűséggel csalják a világot, és a természetet ügyetlennek, s gyógyítani nem képesnek hirdetvén, minden betegségnek jórafordulását egyedül saját ügyességüknek tulajdonítani nem pirulnak. Pedig inegmerészlik- e ezek a mindenható természetnek azon győzelmét is tagadni, miszerint a lázast sokszor a halál torkából is rögtön, és váratlanul vissza varázsolja? — vagy azt fogják talán velünk elhitetni hogy a műveletlen nemzetek — sőt a barmoknak is minden betegségeit örök időktől fogva illy szőrű apostolok gyógyították? Menj föl ifjú barátom, a századok hosszú lajtorjáján a gyógyászat egyszerű korszakáig, vagy pedig látogasd meg a szegények gunyhóit, és megfogod ismerni a hatalmas természetnek atyai segédkezét, s tisztelended Hippocrates arany intését: a természet gyógy* erejének kivált a lázas betegségeknél, és az arra fektetett bajdöntvényeknek (crisis) méltánylása tárgyában.