Weisz József dr.: Az erjesztő (zymotikus) gyógyászat (Budapest, 1877)

II. A gyógyászat történelméből azt látjuk, hogy annak minden törekvései, ösztönszerüleg, az emberbenlévő élet-erjedésnek rendezésére voltak irányozva

létének, a mennyiben csakugyan rendesen a gyomorban indulnak meg az erjedések, melyek ha rendetlen folyamatuak, a test különböző részeibe különböző betegségek anyagát ültetik be.

Az életerjedés elméletét korához képest a leghatározottabban kiemelte Sylvücs Ferencz Deleboe (1614— 1672.) Szerinte erjedésen alapszik az élet és minden működés. Az erjedéssel egy felpezsgés (effervescentia) áll elő, s kifejlik egy gőz (Halitus) mi az élet erejét (Lebensgeist) képezi. Ezen chemiai folyamatban savas és lúgalas minőségek fejlenek ki, melyek a betegségeket okozzák. Miután pedig az embernek minden nedve a vérben megvan, annálfogva a vér hordozója minden beteges savanynak vagy lúgalnak. E szerint Sylvius határozottan humorálpátholog. Sylvius korában az erjedési folyamatok ismerete még nagyon homályos és kiskörű volt, az erjedések különböző nemeiről s ezeknek kapcsolatos összemüködéséről és együttes hatásáról helyes fogalma nem lehetett. Nem csoda tehát, hogy a savas és lúgalas minőségekben, nem pedig magában az erjedés erősbülésében és gyengülésében, szóval nem annak rendetlen menetében, kereste' és találta a betegségek okait. Helyesebben fejtette volna meg Sylvius a betegségek ^okait, ha Aristól elesnek (384—322. kr. e.) peri- patetikus oskolájában uralgott nézetét alkalmazta volna az erjedés folyamatára. Aristoteles ugyan is azon nézetben volt, hogy a betegségeknek okai csak a többségben és kevesebbségben, a feleslegességben és hiányosságban keresendők. Ha ezen igen általánosan vett nézetet Aristoteles, az előtte is bizonyára ismeretes musterjedésből kiindulva, az állati testben lévő erjedésre különösen alkalmazza, közelebb vezetett volna az igazsághoz.

Sylvius után az élő testbeni erjedés elméletét többkevesebb módosítással elfogadták :

J71//S Tamás (1622—1676.) Angolhonban. Elismert