Vámossy István dr.: Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban (Pozsony, 1901)

II. Az 1679. és 1713. évek pestisjárványairól Pozsonyban - 2. Az 1679. évi pestisjárvány Pozsonyban

153

ego cursu imcnso defatigatus, imo vicibus quinque morbo hocce correptus vix superavit malum. — Valószínűtlen, hogy a jó pater ötször! állotta volna ki a pestist, habár több példa van reá, hogy a pestisben egy és ugyanazon személy többszörösen egymásután megbetegedett. Hogy a többi paptól meg legyen különböztetve, mint Olaszországban szokásos, kordoványból készült ruhában járt. Ellátásáról és fizetéséről a város gondoskodott.

Felépültek sokan, kik izzasztó szereket kaptak. Alkalom ezek nyújtására ritkán kínálkozott; a segítséget t. i. haladéktalanul kellett igénybe venni, mert, mint már Celsus is mondja, ezen betegséggel szemben várakozó álláspontot elfoglalni annyit tesz, mint a beteget megölni. A gyógyszer- tárakban izzasztókat készletben tartottak, de különösen a szegény nép nem nagyon élt azokkal, azért is leginkább pusztult. Mások felebaráti szeretetből pestisbe esett embertársaik ápolására vállalkoztak s ezen a réven szedvén magukba a betegség csíráit, annak áldozatul estek.

Borzadva emlékezünk vissza a halottak eltemetésére. Kezdetben kárén, koporsó nélkül, vitték ki őket s csak (így dobták be tömegesen a sírokba. Később már tisztességesebb volt a kiszállítás, a mennyiben fogadott cselédek gyászlepellel fedett koporsóban szállították ki a holtat, minden kiséret nélkül. Midőn azonban felébredt a polgárok sziveiben a keresztény felebaráti szeretet, ők maguk segédkeztek a holtak eltakarítása körül, mely sokszor nagy, ötszáz főig terjedő kiséret mellett történt; a katholikusok különösen fényes temetéseket rendeztek, és kiharangozással, énekszóval s egyéb ceremóniák közt temették a pestisben elhaltakat, sőt még az evangélikusoknál szokásban volt zsolyozsmát: „Nun lasst uns den Leib begraben“ stb. is énekelték. A papok ez utóbbit megtiltották ugyan, de a tanács kegyességéből vigaszul a szomorü időkben

a városból, de Bethlen katonái őket a mostani virágvölgyben egytől egyig felkonczolták s a hely, hol ez történt, még ma is a „Vallon-utcza“ nevet viseli. Az elesett vallonokat ugyanott temették el, mely temetkezési hely volna a Vallon-temető, később szent János-temető, a mostani városmajor és gázgyár tájékán, akkor a külvároson kívül. Később — 1713. újból pestistemetőül szolgált.