Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
C. A görög és római orvostudomány
73 figyelő jellegű rationalismus volt. Az óvatosabb orvosok, mint pl. Hero- philos, gyakorlati következtetéseiket nem alapították merőben az elméletre, sok orvos pedig még elvben is elvetette az egész rationalismust. Épen abban az irányban haladt ez az iskola, amely az orvostörténelemben az »empirikusok« iskolája elnevezést kapta. Az empirikusok minden elméletet elvetettek. Az orvosoknak ez a mozgalma összefügg a bölcsészet terén a K. e. III. évszázadban újból kifejlődő skepticismussal. Az ekkori skeptikusok azt állították, hogy minden dologról két, egymással ellentétes véleményt lehet nyilvánítani: egyidejűleg minden lehet fehér is, fekete is, a szerint, hogy milyen álláspontból nézzük és, hogy milyen feltevésből indulunk ki. Nincsen semmi értelme annak, hogy az ember az okokat keresse, mert az oki összefüggés általában megfoghatatlan, az okok pedig megismerhetetlenek. Meg kell jegyezni, hogy maguk az orvosok támogatták és fejlesztették a skeptikus mozgalmat a bölcsészet terén. A legmélyebb és következményeiben a legtermékenyebb az oki összefüggés bírálata volt, amely a skeptikus hajlamú orvos-empirikusok köréből indult ki. Ezen érvek közül sok mai napig is fennmaradt.1 Az orvos-empirikusok közül leghíresebbek voltak az alexandriai Serapion (III. sz. K. e.) és a tarentumi Glaukias (II. sz. K. e.), az empirikus iskola megalapítói; ennek az iskolának néhány évszázaddal később Sextus Empiricus (II. sz. K. u.) volt méltó képviselője, aki egyszersmind az orvosi kérdések mély felfogására alapított bölcsészeti skepticismusnak is a cordificatora. Az empirikusok általában megtagadták a gyógyászat tudományos megokolásának még a lehetőségét is. Erre a tárgyra vonatkozó minden vitát terméketlennek, az anatómiát és minden élettani és kórtani nézetet feleslegesnek tartottak. A betegségek okának keresésével teljesen felhagytak, mert az okok általában megismerhetetlenek. A gyógyászatnak egyetlen feladata, hogy az orvos a beteget meggyógyítsa. »Nem arról van szó, hogy mi idézi elő a betegséget, hanem arról, hogy mi szűnteti meg« (non interessé, quid morbum faciat, sed quid tollat) — írta erről Celsus, a római író, a keresztény korszak kezdetén. »A betegséget nem ékesszólással, hanem orvossággal gyógyítják.« »Orvossá, épúgy, mint földmívessé vagy kormányossá, nem dialektika, hanem gyakorlat alapján lesz az ember« — hirdették az orvos-empirikusok, Hippokrates nyomán az empirikusok nagy jelentőséget tulajdonítottak a beteg megfigyelésének és merőben erre a megfigyelésre alapították gyógyító eljárásukat. Szívesen tekintették IIip- pokratest elődüknek, de meglehetősen szabadon magyarázták és tanításait módosították, nem értvén meg az igazi hippokratismus szellemét. Az empirismusnak az volt az irányelve, hogy mindent vaktában, minden elmélet nélkül kell a betegségek ellen kipróbálni, amint erre a tapasztalt orvosok és öreg emberek példája utalt, akik látták, hogy egyik betegségben ez, a másikban pedig valami más segített. Ilyen módon az empirikusok igen sok gyógyszert alkalmaztak. Természetes, hogy a betegek gyakran nem a gyógyszertől gyógyultak meg, hanem maga a természet gyógyította meg őkeh Az időrendi következményt gyakran oki következménynek tartották. Igen gyakran előfordult az empirikusoknál az a hibás következtetés, hogy post hoc ergo propter hoc (ez után, tehát ennek következtében). Másrészt azonban az empirikusok nem egyszer igazán hatásos szerre is bukkantak, sőt a mélyebb értelműek bizonyos 1 Ezeket Biegaríski pompásan kifejtette dolgozataiban.
