Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
C. A görög és római orvostudomány
68 való következtetés. De az előzmények helyességéről syllogistikus következtetés útján csak abban az esetben győződhetünk meg, ha azok is következményei lehetnek más előzményeknek stb. így végül szükségképen olyan feltevésekhez érünk el, melyeknek helyességéről már nem következtetés útján, hanem »közvetlenül« szerzünk tudomást. Ez a »közvetlenség« specu- latiónak a forrása Aristoteles tanának sok részletében. Aristoteles természettudományában az általános feltevésekből levont deductio sokkal fontosabb helyet foglal el, mint a higgadt megfigyelés és a természet- tudományi inductio. Ez a körülmény tíz és egynéhány évszázadig nehezedett rá a természettudományra és orvostanra: az emberek néztek, de nem láttak. \ alamely kieszelt általános feltevés elhomályosította látásukat és józan ítéletüket. A stoikusok és az epikureusok sok gyakorlati anyagot vittek be a bölcsészetbe. Epiknros (IV. és III. század K. e.) mindenféle bölcsészeti speculatiora vállát vonogatta. Azt tanította, hogy az embernek kényelmesen és kellemesen kell berendeznie életét, a bölcsészetnek pedig az a feladata, hogy megdöntse a vallási és egyéb előítéleteket, mert ezek gátolják a bölcset az élet nyugalmas élvezetében. Ugyanebben az időben ennek épen az ellenkezőjét hirdették a stoikusok, azt tanítván, hogy az élet valami rendkívül fontos dolog. Ők tovább fejlesztették a peripatetikus iskola felfogását, nevezetesen azt, hogy a világ célszerűen berendezett élő lény. A világon mindenüttt előfordul és mindenhatóan uralkodik az isteni őserő, a lóyog (logos). Minden egyes dolog a világon ennek az örökké tevékeny isteni őserőnek csupán egy-egy alakulata. Ilyen módon a stoikusok, Aristotelesszel ellentétben, pantheismust hirdetnek. Az isteni őserő a világnak alapja és a világnak értelme. Mint éltető és alakító erő (Áóyog onaQiAct'iiy.ós — logos spermatikos) az istenség életelem. A célszerű és észszerű rend egyszersmind a legfőbb törvény; ennek megfelelően kell az embereknek élniök. Ez a törvény a stoikusok szerint egyszersmind mindenható hatalom, szükségszerűség (ávccyxrj — áriánké) és könyörtelen sors. Mindennek a világon megvan a maga oka és mindennek megvan a maga célja. Minthogy azt tartották, hogy a természetben minden feltétlen szükségszerűséggel megy végbe, a stoikusok szó szerint ugyanazt mondják, amit Demokritos. Másfelől azonban a sorsra és gondviselésre vonatkozó felfogásuk egyszersmind arra a kijelentésre is feljogosítja őket, hogy a világon még a legjelentéktelenebb dolgok is úgy történnek, mintha Zeusnak végzése folytán történnének. Ily módon a stoikusok tana lépten-nyomon teleologikus. Azonban Aristotelesnek a célszerűségről szóló mély értelmű tanítása a stoikusoknál a haszonról szóló sekély tanná fajul el. A stoikusok még nevetségessé is válnak, amikor azt akarják bebizonyítani, hogy a gondviselés pompásan és célszerűen rendezte be az eget és földet és mindent, ami rajtuk van — az ember számára. Mindezekkel a metaphysikai nézetekkel szemben az epikureusok tagadó álláspontot foglalnak el, nehogy elrontsák a maguk vidám kedvteléseit. Nem hisznek sem a gondviselésben, sem a célszerűségben. Posi- tívumot azonban semmit sem alkottak. A részletekben legszívesebben Demokritos tanát követik, azt tanítván, hogy a világ, az üres térben mozgó atomokból áll. Az atomok mozgása, összeütközése és nyomása mindennek az oka, ami a világon történik. A dolgok és világok mind olyan módon keletkeznek és múlnak el. A végtelen időben minden már ugyanaz volt, és minden megint valamikor ugyanaz lesz. Az atomok között fennálló mennyiségi viszonyok okai a színeknek, hangoknak és általában minden
