Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
C. A görög és római orvostudomány
62 valamely ritka és érdekes eset megfigyelésére, akkor még egyszer szeretnénk hasonló esetet látni; de hogyan volna ez lehetséges, ha az alkalom oly múlékony! Az emberi szervezetben annyi tényezővel kell számolni, hogy minden tapasztalat csalóka és bizonytalan. Ezért általában igazán nehéz véleményt nyilvánítani a gyógyászatban! A későbbi görög orvostanban felmerült különböző irányzatok és nézetek Hippokrates-re vezethetők vissza. De, mint az a történelemben lángeszű férfiak örökségével gyakran előfordult, Hippokrates utódai is egyoldalúan fogták fel az ő tanítását, kiragadták valamely elszigetelt tanítását, sőt ennek egyetlen részletét és azt fejlesztették tovább, de a tiszta hippokratismus szellemét már nem értették meg. Hippokratesnek. édes fia (Thessalos) szintén orvos volt, de minden betegséget állítólag csak az epének és nyáknak feleslegéből származtatott; mások pedig a krisisnek és a kritikus napoknak tulajdonították a legnagyobb jelentőséget, terméketlen vitákat folytatva a fölött, hogy Hippokrates szerint milyen számú napok kedvezőek és melyek kedvezőtlenek; ismét mások a diaetás gyógyítást tartották a legfontosabbnak, különösen láz, a legközönségesebb betegség esetében. Mindezeket és más hasonlókat dogmatikusoknak nevezik a történelemben, mert egy-egy nézethez úgy ragaszkodtak, mint valami dogmához, nem kutatván annak helyességét. (1) Általában meg kell említenünk, hogy a IV. században K. e, Görögországban már igen jelentékeny az orvosok száma. A történelem sok orvosnak őrizte meg a nevét: egyesek műveket hagytak hátra, másokét más görög írók tartották fenn. A görög városoknak hivatalos orvosaik is voltak; ezek állandó fizetést kaptak, ingyen gyógyították a szegényeket, őrködtek a városnak és a környéknek egészségügye felett stb. Egyébként az orvosi hivatás ebben az időben inkább mesterség volt s bárki ráadhatta magát. A fiatal jelölt a gyógyászat megtanulása céljából úgy szegődött el más orvoshoz, mintha asztaloshoz vagy szabóhoz szegődnék. Hasonlóképen a görög templomok és bölcsészeti iskolák is képeztek ki olyanokat, akik keresetszerűen foglalkoztak orvosi gyakorlattal. A gyakorlat kivitelére semmiféle szervezet sem ügyelt fel. Áz iskolákból, így a kosi iskolából kikerült orvosok, legtöbbször alighanem maguk is arra törekedtek, hogy megteremtsék és fenntartsák a kiképzett orvosok méltóságát és tekintélyét. Emellett szól az ismert Hippokrates-i eskü, amelyet a fiatal okosnak tanulmányai befejezése után le kellett tennie. Ebben arról van szó, hogy az orvos csak felesküdött orvosokkal és fiaikkal vagy tanítványaikkal közölheti az orvosi művészet szabályait. Az a szép gondolat van meg benne, hogy a gyógyítással nem szabad üzérkedni (»mérget senkinek a kérelmére nem fogok kiadni, sem nőszemélynek magzatűző szert nem fogok adni«); feltétlenül megköveteli az orvostól, hogy elsősorban a beteg javát tartsa szem előtt; elrendeli az orvosi titoktartást. Így tehát az orvosok, akiket eskü fűzött össze, az orvosi rend egységébe és érdekközösségébe tartozónak érezték magukat. De azoknak, akik nem tettek le esküt, ki tilthatta meg, hogy keresetszerűleg foglalkozzanak orvoslással? Mindenütt sok is volt az ilyen »kontár«. Mindenféle kontárokat, pásztorokat és kuruzslókat méregkészítőknek (cpaQ/xaxoí — pharmakoi) neveztek. Görögországban a gyógyszerek elkészítésével és kiszolgáltatásával maguk az orvosok foglalkoztak, de a keresettebb intézetekben szükségszerűen segédkezésnek 1 (1) Weszprémi »magyar Hippokratesnek« nevezte Möller Ottó Kúrolv (1670—1747 ) besztercebányai orvost érdemeinek méltó elismeréséül (W. I. 115—118.).
