Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
B. A legrégibb művelődés korszaka
35 dalmi kutatások, főleg pedig angol utazók leírása alapján foglalkozva a hajdani és jelenlegi fakírokkal, említi, hogy ezek között sok alamizsnára éhes csaló akad, de néha tényleg olyan is van köztük, akinek kitartása csodálatos, önmegtagadása teljes és lelki ereje páratlan. A fakir majdnem teljesen mezítelen, valahol az erdőben, útak kereszteződésénél szinte lehetetlen helyzetben áll. Azok a rajzok, amelyeket Schmidt régi szanszkrit művekből gyűjtött össze, a legcsodálatosabb helyzetekben ábrázolják a íakírokat: egy lábon állva, másik lábát különös módon hátra hajtva, vagy térden állva, feje felett összekulcsolt kezekkel, vagy erre vagy arra az oldalra hajolva, majd egyenesen álló helyzetben, állandóan felemelt félkarral stb. A fakir heteken, sőt állítólag hónapokon át tud ugyanabban a helyzetben állni. Ilyen fakir mellett egy edény áll, s az arra elhaladó jámborok abba egy kevés élelmet dobnak. Egy kevéske tej, egy kis rizs, néhány datolya — ez az egész tápláléka ennek a nyomorultnak. A fakírok önként nyomorítják meg magukat pl. oly módon, hogy felemelt karjukat párhuzamosan egy bothoz kötik, úgy, hogy karjukat többé nem lógathatják le. Az ilyen kar bizonyos idő múlva megmerevül és egyáltalában nem lehet többé lehajlítani, fia mindkét karjukat megmerevítik ilyen módon, akkor a fakir merőben hozzátartozóinak konyörületére van utalva, s ezeknek a szó szoros értelmében a fakir szájába kell rakniok az élelmet. Aki az askesis e fokáig eljutott, azt urdhvabahu-nak nevezik. A kedvelt műveletek közé tartozik a lábuknál fogva való felakasztás. De ez nagyon nehéz dolog és a »szentek« csak kivételesen képesek ezt egy félóráig kitartani. Többször láttak olyan íakírokat is, akik megfogadták, hogy kezüket behajlítják és soha többé ki nem nyitják. Ezeknek az ujjai lesoványodnak, a körmei belenőnek a tenyerükbe, sőt a kézközépcsontjaik közötti is keresztülhatolnak. A legnehezebb dolog, ami az európai orvos szemében mindig valószínűtlennek látszik az, hogy a fakir néhány hétre a földbe temetteti magát. Természetes, hogy mindig felmerül az a gyanú, hogy e mögött valami csalás rejlik. Schmidt ezt a dolgot a következőképen írja le: A fakírok földbe temetését főleg angolok sokszor megfigyelték és leírták. Szándékosan kísérleteket végeztek a fakírokkal, a koporsót földdel temették be, a földbe fűmagot vetettek, amely egy idő múlva kihajtott és mindez gondos katonai őrizet mellett ment végbe. Hat hét elteltével a fakir élt és kilépett a koporsóból. Az angolok hasonló kísérletekről számos jegyzőkönyvet vettek fel és a mindig alkalmazott elő- vigyázati intézkedésekkel együtt közzé tették ezeket, úgyhogy ma Angliában a human hibernation-ről, az »emberi téli-álomról« úgy beszélnek, mint az állatok téli-alvásáról. Maguk a fakírok is nagyon nehéz dolognak tartják a íöldbé temet- tetést. A »kezdők« nem egyszer halállal lakóinak kísérletükért. De voltak és vannak fakírok, akik többször is bemutatták ezt a művészetet. Ilyen volt állítólag Haridas, akinek képét Schmidt közli. A fakir hosszú ideig készül erre a művészetre oly módon, hogy a nagy mértékletességből, amelyre a fakírok evés és ivás tekintetében amúg}' is ügyelnek, fokozatosan mind nagyobb fokú koplalás lesz. Az eltemettetés előtt néhány napon át a fakir hashajtó szert vesz be, ezután csak egy kevés tejet iszik. Az eltemettetés napján a fakir tíz és egynéhány meter hosszú vászoncsíkkal takarítja ki a gyomrát olymódon, hogy a csíkot lassan lenyeli és aztán mindjárt kihúzza. Ezután bélbeöntéssel kitisztítja a belét. Miután mindezt elvégezte, lefekszik, viasszal betömi teste minden nyílását, 3*
