Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)

B. A legrégibb művelődés korszaka

33 sebész feladata volt, hogy a nyak, homlok vagy kar stb. bőréből készítsen mesterséges fület vagy orrot (otoplastica, rliinoplastiea.) Susruta részletesen leírja a szülészeti segélynyújtást. Ha a szülő nőhöz hívott orvos rendellenes magzati fekvést állapít is meg, akkor is kötelessége egy bizonyos ideig várni, hogy amennyiben lehetséges, el­kerülhesse a művi beavatkozást. Ha ez reménytelennek bizonyulna, az orvos imát mond bizonyos mennyiségű tiszta víz felett és ezt a vizet a szülő nőnek nyújtja, aki megissza, közben kéri Istent, hogy természetes módon szülhessen. Ha ez sem segítene, akkor az orvos a szülést siettető gyógyszereket vétet be. És ha még ez sem segítene, csak akkor szabad szülészeti műtétet végeznie. Az orvos lassan bevezeti megolvasztott vajjal bekent kezét stb. Itt következik a müiogások leírása. Ha a gyermek mar nem élt, az orvos embryotomiát végezhetett. Az igen veszélyes Beavat­kozásnak tartott császármetszéshez a üatóságnak és a szülő nő férjének vagy atyjának hozzájárulása kellett. A sebészetnek ez a magas színvonala annál is inkább csodálatos, mert épen az anatómiát alig művelték; ezt ugyanis nem engedték meg val­lási nézeteik. A tilalmat úgy igyekezték megkerülni, hogy hét napra vízbe áztatták a hullát, aztán lekaparták róla a bőrtakarót. Ekkor* már meg lehe­tett valamit figyelni, talán még metszéseket is végeztek. Igazi anatómia természetesen ilyen alapon nem fejlődhetett ki. Az indusok anatómiája, mint azt Charaka és Susruta műveiből tudjuk, nem anatómiai leírás, hanem a test részeinek felsorolása, illetőleg nagyon gyermekes osztályozása: az emberi test 6 fő- és 56 melléktagbol áll; a bor 6 rétegű, az embernek 5 érzékszerve, 15 belső szerve, 9 testnyílása van; az életnek 10 főszékhelye, a testnek 7 főalkatrésze és 7-féle tisztátlansága van; 107 olyan testtájékot ismertek, amelyeknek megsértése veszélyes (pl. a lágyéktáj, a tenyér, a talp); a csontok száma 360, az Ízületeké 210, a szalagoké 900, az izmoké 500 stb. Bár ezek alapján úgy látjuk, hogy Indiában a gyakorlat magasabb színvonalon állott, mint az elmélet, az indiai gyógyászatban mégis az a meggyőződés terjedt el, hogy az elmélet szükséges. »Aki csak elméletileg van kiképezve, a gyakorlathoz pedig nem ért, az nem fogja tudni, hogy mit csináljon, ha beteghez hívják; az az orvos sem fog azonban az okos emberek elismerésének örvendeni, aki csak a gyakorlathoz ért, míg az elmé­letből nem tud semmit.« Ezt tanították a szent könyvek. A belgyógyászat és a sebészet egységes egész volt. Azt mondták, hogy az az orvos, aki e szakmák egyikéhez nem ért, olyan, mint az a madár, amelynek egyik szár­nya nincsen meg. Az orvosi pályára készülő ifjaknak tanácsokat adtak: annak a tanulónak, aki orvoslást akar tanulni, finom nyelvének, keskeny ajkának, egyenletes fogazatának, nemes arcvonásainak, szép orrának, barátságos tekintetének, derűs kedélyének, finom modorának kell lennie és jól kell tűrnie a fájdalmat és szenvedést. Susruta az orvosnak a következő taná­csokat adja: »Nyesd rövidre hajadat és körmödet, tartsd tisztán testedet, viselj fehér ruhát, lábadon cipőt, kezedben pedig pálca vagy ernyő legyen. Külsőd egyszerű, hangulatod pedig jó és barátságos legyen. Légy udva­rias beszédedben és barátságos minden élő lény iránt, valamint ügyelj arra is, hogy szolgád jó természetű legyen.« A tanuló felvételi szertartása azokkal a figyelmeztetésekkel és intelmekkel fejeződött be, hogy az orvos­nak mértékletesen kell élnie, szakállt kell viselnie, igazat kell mondania, nem szabad húst ennie, kötelessége tanítóinak mindenben engedelmesked­nie, valamint a brahmanokat és bölcseket ingyen gyógyítania. A tanfolyam Az orvostudomány története. 3

Next

/
Thumbnails
Contents