Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
221 remegve ment utánuk. Néhány nap múlva egész Róma egyébről sem beszélt. Nem sokkal utóbb Vili. Ince pápa kibocsátotta híres bulláját, Sprenger pedig hozzáfogott Kalapácsának megírásához. így keletkezett ez az örökké hírhedt mű, amelyet ezer meg ezer ártatlan áldozat jajve- székelve átkozott el, összefüggésben a fiatal pap betegségével, pedig ezt a betegséget manapság bátran és habozás nélkül nevezhetjük hysteriának. A Kalapács szerint minden boszorkány nemi viszonyban áll az ördöggel. A könyv szerzőinek ez az állítása nem légből kapott, mert hiszen az a 48 boszorkány, akiket ők maguk küldtek a máglyára és az a 41, akiket Bormióban az 1485. évben égettek meg, kínjaik között bevallották, hogy testileg érintkeztek az ördöggel. A Kalapács kifejti a maleficiumnak, vagyis annak a rosszakaratú megrontásnak a fogalmát, amelyet a boszorkányok varázslatok segítségével követnek el: embereket és állatokat megölnek, magzatokat pusztítanak el az anyák ölében, különböző betegségeket idéznek elő, rossz időjárást hoznak, elpusztítják a szántóföldeket, megrontják a tejet. A boszorkányok féltékenységtől vezérelve, rosszakaratból oda képesek hatni, hogy a férfi és a nő közti nemi viszony lehetetlenné válik, impotentia coéundi áll elő, vagy pedig ha úgy akarják, képesek a nőt terméketlenné tenni. A boszorkányok viaszból olyan figurákat készítenek, amelyek híven ábrázolnak valamely élő személyt, gyakran magas állású embert, sőt még a királyt is; ha most ,aztán tűz fölé tartják a figurát, akkor majd a király erősen verítékezik, megbetegszik és miként a viasz elolvad, úgy olvad el majd a király élete is.1 A sok esztelenség között megtaláljuk az összes boszorkányperekben felhozott azt a vádat is, hogy a boszorkányok éjjel »szombatra« rándúlnak és ott az ördögökkel tivornyáznak. A középkorban általános volt az a hiedelem, hogy varázslat segítségével valaki a levegőn át, még jelentékeny távolságra is elvitetheti magát. Erre a célra állítólag egy bizonyos titkos kenőcsöt használtak, ameltyel az illetők bekenték magukat. Ámbár ez az állítás teljes esztelenség, az emberek még sem szopták egészen az újjukból. Eredetét Michelet mutatja be tanulságosan. A középkori nép akkor, amikor egész családja, munkája és vagyona az úré volt, éjjeli teremtéssé vált. Az élet kimondhatatlanul nehéz volt. Még a házasság is nehezen ment, még hatodfokú rokonságnál is egyházi felmentést kívántak meg. Ezért aztán a középkori nép nappal szenvedett, éjjel pedig azt tette, amit akart. A tavaszi és nyári évszakokban, erdőkben és mezőkön rendezett éjjeli népgyűlések — hasonlóan a szláv szombatokhoz — a nép farsangi ünnepei voltak. Ezek az összejövetelek gyakran nagyon népesek voltak, sokszor 12.000 résztvevőjük is volt.2 Sok mindenféle szertartás, tánc járta és a mértéktelen kicsapongások közben még a vérfertőzés is gyakori dolog volt. Ennélfogva ezek az összejövetelek a lehető legrosszabb hírben állottak és az ördög müvének, a boszorkányok »szombatjának« tartották azokat. Kétségtelen, hogy némely méregnek, így a beléndeknek és sisakvirágnak vísiókat keltő hatása szintén játszott némi szerepet a »szombatról szóló nézetek történetében. A beléndekből készített kenőcs vísiókat tudott kelteni. Természetes, hogy ezeknek tárgya épúgy, mint az álmok tárgya is, mindig az embernek tulajdon hiedelmei, nézetei, vágyai, aggodalmai, élményei. A történelem közli a következő különös egészen kísérleti esetet: 1 Weyer, i. h. 339. és a követk. lap. 'ú Michelet, 158.
