Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
203 XXV. A FEKETE HALÁL. A lassan ölő poklosságnak némileg ellentéte egy másik középkori csapás, az ú. n. fekete halál, amely néha majdnem villámszerűén ölt és pandemia alakjában a XIV. században kereste fel Ázsiát és Európát. Ez volt a legszörnyűbb járvány, amilyet egyáltalán ismer az emberiség története. A fekete halál, mors nigra, pestis, pestilentia, mai nevén dögvész, döghalál, pestis bubonica, régi lengyel nyelven mór vagy morowe powi- etrze. (1) A pestis ma is ismeretes és a legnagyobb virulentiájú és raga- dósságú fertőző betegségek közé tartozik. Ha ma már nem végez olyan pusztításokat, mint valamikor a középkorban, ennek az az egyetlen oka, hogy a polgárosult társadalmak egészségrendészeti módszerek segítségével megfékezték. Manapság ismeretes, hogy a dögvészt a rágcsálók rendjébe tartozó állatok terjesztik, leginkább a patkányok, amelyek maguk is beleesnek ebbe a betegségbe. A pestis a legkönnyebben a kereskedelmi, leginkább a tengeri forgalomnak főútjain terjed szét, a hajók és a rajtuk fészkelő, gyakran igen nagy számú patkány révén. A patkányirtás (dera- tisatio), a gyanús hajók elkülönítése (a hajdani quarantana), esetleg az egyes betegeknek vagy egész gócoknak szárazföldi elkülönítése azok a mai egészségrendészeti módszerek, amelyek ezt a betegséget megfékezték. Különben Ázsia óriási térségein, Kínában, Mandzsúriában, valamint az európai és ázsiai terjedelmes kirgíz-steppéken a dögvész endemiásan manapság is pusztít, ha nem az emberek között, úgy az állatok, ürgék, marmoták, bobákok és más rágcsálók között, amelyekről rovarok közvetítésével terjed át az emberekre. A dögvész fertőzőcsírája manapság ismeretes és jól tenyészthető a laboratóriumokban, de vigyázatlanság következtében még ezekben is fordultak elő halálos fertőzési esetek. A dögvész klinikai lefolyása igen heves. A fertőzés után 2—3 nap elteltével, néha korábban is, a teljesen egészséges szervezetben hirtelen tör ki a betegség; erős rázóhideggel és a testi erőnek jelentékeny csökkenésével kezdődik. Az erőtlen beteg fejfájásról panaszkodik, nehezen ad választ, végül aluszékony lesz és félrebeszél. A beteg egész külseje, a réveteg tekintet, a vörös kötőhártya, a tág szembogár, a száraz ajkak, a majdnem krétafehér nyelv súlyos és vészes betegségről tanúskodnak. Néha véraláfutások lépnek fel a nyálkahártyákon és a bőrön, ez pedig kékes, majd pedig fekete lesz; innen ered a középkori »fekete halál« elnevezés. A halandóság igen nagy, (még ma is) majdnem 70—80%-ra emelkedik fel. A klinikai lefolyásnak két faját különböztetik meg: a »mirigyes« vagy csomós (csomó — bubo) alakot és a tüdőpestist. Az első alaknál főleg a nyirokcsomók esnek a megbetegedés áldozatául, megduzzadnak és hamar elgenyesednek; a másiknál súlyos lefolyású tüdőgyulladás lép lel. Mikor a beteg elkezdi a rengeteg mennyiségű pestfsbacinüsfMaTfal- mazó köpetet kiköhögni, a környezete roppant könnyen megfertőződik s ezert védekezésül manapság a gázálarchoz hasonló álarcot használnak. Ha a fenti képhez még hozzáfűzzük, hogy a járványok, nevezetesen a pestisjárványok virulentiája és rosszindulatúsága (genius epidémiáé) nem egyszer határozottan erősbödött és hogy ez épen a XIV. 1 (1) A régi magyar nyelvben a pestis neve: merigy, mirigy, guga, dög; pl. mirigyhalál, merigyhalál, ragadós dögös merigy. Szokásmondás volt, hogy a pes- tises embernek mirigye szökött, vagyis hirtelen mirigye támadt (Ballagi Aladár:, Kecskeméti W. Péter Ötvöskönyve, Budapest, 1884, év, 158. lap).
