Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
195 Más részről azonban, minden természetfeletti megokolás mellett is, az az empirikus meggyőződés, hogy a lepra ragadós, akkoriban erősen meggyökeresedett és a középkori emberek minden erejüket megfeszítették és sokat tettek, hogy a leprás fertőzést megszüntessék, vagy amennyire csak lehetséges, csökkentsék. A leprások elkülönítése az ókorban is megvolt, és ezt helyenkint Galenos is említi. Az ókorban azonban a lepra sohasem terjedt el annyira, mint a középkorban. Ezért a beteg elkülönítését is csak a középkorban szigorították meg lényegesen. Külön házak és menhelyek keletkeznek, melyekben a poklosok kényszerelszállásolásban részesülnek. Ezeket a házakat leprosoriumoknak (leprosoria) nevezték. Számuk a különböző országokban és különböző időkben eltérő: legnagyobb a keresztes hadjáratok idejében volt. Úgy számítják, hogy a mai Eranciaország területén a XIII. században kb. 4.000 leprosorium volt. Németországban, Angliában, Spanyolországban, Olaszországban stb. szintén nagyobb volt a számuk.1 Ezek mindig félreeső helyen, a város mögött elhelyezett kisebb-nagyobb kunyhók, házikók vagy házak voltak, egyszer szerényen, szegényesen, máskor azonban, különösen a XV. században kielégítően, sőt még gazdagon is berendezve. Ezekben a házikókban és házakban élték le a poklosok életüknek hátralevő részét. Azok a szabályzatok, amelyek alapján a betegeket elkülönítették, különböző időkben és különböző országokban mások és mások voltak, a szerint, hogy mekkora volt valamely tájék lakosságának a leprától való félelme, ez pedig a csekély elővigyázatosság és a teljes rémület között ingadozott. Amíg ugyanis a poklosoknak egyes leprosoriumokból szabad volt kimenniök és alamizsnát gyűjteniök, addig más leprosoriumok mellett ott állott az akasztófa (így volt ez szokás Skótországban), jeléül annak, hogy az elkülönítési szabályzat megszegőire tüstént halálbüntetés vár. A leprások felett a felügyelet hosszú ideig az egyházi hatóságokhoz tartozott, sőt annak az eldöntése is, hogy kit kell elkülöníteni. Innen ered az a liturgikus szertartás, amelyet sok helyütt végeztek a leprásnak tartott beteggel, amikor elkísérték a leprosoriumba, hogy ott élje le hátralévő napjait.- A pap a poklos jelenlétében, rendesen a család vagy a nép segédletével előbb misét mondott a gyógyíthatatlan betegekért. Ezután a jelenlevők mind a leprosoriumba kísérték el a beteget és itt a pap szeretetteljes és Krisztusnak meg Isten szentjeinek követésére serkentő beszédet intézett hozzá: »Testvérem, — mondá — a kedves szegény, aki szenved, aki szomorú, akit betegség, nyomorékság, világi balsors sújt, az bejut az égi birodalomba, ahol már nincsen semmi betegség, semmi balsors, ahol mindenki tiszta és mentes minden szennytől. Te is ide fogsz jutni, ha majd Isten úgy akarja. De légy jó keresztény és viseld majd türelmesen e balsorsot! Isten tartson meg Téged kegyelemben! Az elkülönítés ebben a házban, amelybe belépsz, csak testi lesz, mert lélekben mindig velünk leszel és részt fogsz venni imáinkban. Könyörületes emberek majd gon1 Lengyelországban a poklosság a XIII. században jelenik meg; német telepesek és visszatérő keresztes vitézek hurcolták be nyugatról. Az első ^ leprosoriumok az ország nyugati határán létesülnek, u. m. Glogówban, Uniejówban, Pozna/iban, Krakóban. Lengyelországban a leghevesebben _a XV. században jmszt ított a poklosság. Leprosoriumok voltak, a fentebb említett városokon kívül, S/upeaban, Sieradzban, Opocznoban és Ilyvóban is. Wachholz: Szpitale krakowskie (Krakói kórházak), 1921., L, 22.; Cliarewiczowa L.\ Kl^ski zaraz \v dawnym Lwowie. (A járványok pusztítása a régi Ilyvóban), 1930., 26. 13’
