Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
191 nál az empíria a mágiával, a higgadt tapasztalás a titkos tudományok mystikájával leginkább találkozott — az alchemia volt. Arnoldot híres alchemistának tartották: az aranyat egyetemes gyógyszernek tekintette, a bor lepárlásával borszeszt állított elő, ismerte az illóolajokat, az aromás vizeket, foncsorozás, sublimálás útján különböző anyagokat állított elő, sőt azt is beszélték róla, hogy olyan elixir birtokában van, amelynek segítségével a kénesőt arannyá változtatja. Az a monda is keringett róla, hogy az egész tengert arannyá változtatná, ha víz helyett kéneső volna a tengerben.1 Kétségtelenül ismerte a transmutatiókat, azaz azokat a változásokat, amelyeken a testek az akkori chemiai-alchemiai próbák alkalmával átestek. Arnold szerint a kéneső valami elpusztíthatatlan, a kén az éghető, változó tényező. Arnold a különböző alchemiai folyamatokat biológiai jelenségekhez hasonlítja, így a fogamzáshoz, születéshez, növekedéshez. Figyelemre méltó, hogy Arnoldnál útmutatást találunk néhány orvosi növénynek, így a szuláknak (Scammonia) és hunyornak (Helleborus) a szőlővenyigébe való ojtására vonatkozólag, gyógyborok nyerése céljából.2 XXIV. A POKLOSSÁG. A középkorban az emberiséget sanyargató betegségek között legjellemzőbb a poklosság, az orvostörténelemben ismert legszörnyübb betegségek egyike. Ez lassan ölt, testi és lelki kínok között, mentség nem volt, s a halál, bár elkerülhetetlenül, de egyáltalában nem gyorsan következett be. ~ A festőművészeti genius néhány olyan élethíven festett képet hagyott reánk, amelyeken poklosok vannak. Pisában egy XIV. századbeli kép (78. ábra) allegorikusán szemlélteti a halál diadalát. Külön allé1- gorikus csoportot alkot a hét poklos, mint olyanok, akik legtöbbet és leghosszabban szenvednek és halálért könyörögnek az Istenhez: a halál azonban nem jön el értük. A poklosságnak a betegeken látható jellemző ismertető jelei a következők: eltorzult végtagok, karomszerűen begörbült kezek vagy hiányzó már lehullott kéz (lepra matilans), hiányzó orr, az oroszlán pofájához hasonló arc (facies leonina), merev tekintet, vad, kerek, teljesen be nem húnyható szem, test súlyát el nem biró láb. Egy másik, XIV. századbeli bázeli kép (79. ábra), szintén a természethez híven szemléltet poklossággal sújtott két személyt. A betegek 1 Az aranynak előállítását higanyból lásd alább a 285. lapon. 2 A középkorban csirkéket is etettek hashajtószerekkel, hogy aztán, mint akkoriban mondták, ízletesebb alakban, csirkében lehessen beadni azokat a betegnek. eleven Kénesövei meg-töltik, a’ lyukát Spaniol Viaszszal bé-tsinállyák: valamelly karmasin-színű (mert az jobb) selyem matériába várván Nyakukban hordozzák, hogy a’ Szivek táján a’ húst érje«. Aztán alább így folytatja Páriz: »Igen jeles amuletum telik-ki a’ Julius, vagy Augustus melegében fogott T sir ke-békából, vagy pedig tsak a’ közönséges Varas-békákból-is: ezek helyett nem-is kell mást keresni; kiválképen ha a’ hátulsó lábainál fogva felakasztván a’ Nap melegén, valami viasz edénybe a’ száján, es szemén kionthattya mérgét. Magát pedig a meg aszott Békát tedd-el: mikor véle élni kell, áztasd-meg egy kevés Borban, kösd a’ Mirigyre; mérgét úgy kiszija hogy ugyan megpuffad a’ Béka« (Pápai Páriz Ferenc: Pax Corporis, 6. kiadás, Kolozsvár, 1759. év 340. lap). Pápai Páuiz Ferencnek ez a műve 1774-ben érte el a 7. kiadását. VVeszprémi, aki sokat ír az amuletek történetéről, említi, hogy az ő korában még árusítottak pestis ellen védő érmeket; Weszprémi egy ilyen pestis ellen védő éremnek a képét is közli és megjegyzi, hogy az érem Krakóban készült 1707-ben és jó pénzért egy pap ál ásította a megrémült tudatlan népnek (W. III., 354—366. lapon).
