Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
183 voltának a felismeréséhez. Az egyetemek történetének kezdetén Galenos példáját követve, csak állatokat, pl. disznókat boncoltak. Az emberi hullák boncolása, mint az orvostudomány tanításának nélkülözhetetlen eszköze, csak nagyon későn jött szokásba a karokon és csak nagy ellenkezés mellett, a halkan felhangzó újkori jelszavak befolyása alatt. Igv II. Frigyes császárnak 1238. évi rendelete megparancsolja, hogy öt évenkint egy boncolatot kell végezni. A XIV. században nagyon sok egyetemen évenkint csak egyszer boncoltak, így Bolognában, Páduában, Montpellier-ben, Párizsban. E mellett a boncolás még nagyon felületes is volt. A sebész boncolt a lector előtt: ez a tanszéken ült és előadott, úgyhogy még meg sem érintette a hullát. Természetes, hogy az ilyen boncolás mindig annak a tannak a helyességét igazolta, amelyet a még mindig csalhatatlannak tartott Galenos hirdetett. A boncolatok száma csak a XV. század óta emelkedik lényegesen, csak ekkor kezdik Galenos tévedéseit felismerni, és az anatómia iránti lelkesedés is csak a XV. században ébred fel a legkiválóbb olasz festőkben és szobrászokban. De ez már a megújhodás korszakába tartozik. Hasonlóképen az orvosi gyakorlatot is hosszú ideig csak könyvből tanították Galenos és magyarázói, vagy az arab szerzők alapján. Betegekkel csak a városban találkozhatott az orvostanhallgató, ha a lector medi- cinaenek kedve volt ahhoz, hogy őt is magával vigye magánbetegeihez. Párizsban és talán egyebütt is a XIV. század végén az orvostudományi lectoroknak otthon, saját lakásukban többször még valami polikünika- féléjiik is volt. XXIII. A KÖZÉPKOR NÉHÁNY KIVÁLÓBB EGYÉNISÉGE. BINGENI HILDEGARD, ALBERTUS MAGNUS, WITELO (VITELLIO), ARNOLDUS DE VILLANOVA. A középkorban általában kevés kiváló egyéniség szerepelt az orvosok és természettudósok között. Később, amidőn már felébredt az önálló kutatás szelleme, századról-századra több érdemes búvár nevével talál- kozunk a történelem lapjain, és minél tovább halad az idő, annál gyorsabb lesz a gyarapodás üteme. A középkor azonban nem ismerte a mai értelemben vett kutatást. Bűnnek, elbizakodottság jelének tartották olyasvalamit felkutatni, amit a Teremtő elrejtett. A felfedezők és feltalálók, ha történetesen sikerült valami újat meglátni vagy megalkotni, nem kür- tölték ki nevüket (ellentétben a maiakkal), hanem tudásukat szerényen, gyakran csak szóbelileg hagyták az utódokra és sohasem törekedték arra. hogy megemlékezzenek az ő felfedező voltukról. Ezért a középkorban nincsen szó a felfedezők nevéről, csak olyan íróknak a nevét ismerjük, akik valamilyen művet hagytak hátra és akik elsőnek írtak műveikben valamelyik szerzőről, valamilyen találmányról. 1 Pl. tudjuk, hogy az emberek a középkorban ismerték meg és állították elő az ásványi savakat, a kén-, salétrom- és sósavat, — ezeket az ókorban nem ismerték , Te azt nem tudjuk és soha nem is fogjuk megtudni, hogy kinek köszönhetjük ezeket, a chemia fejlődése szempontjából végtelenül fontos találmányokat. Tudvalevő, hogy a középkor utolsó évszázadaiban már ismerték a borszeszt, de szintén nem tudjuk és soha nem is fogjuk megtudni, hogy ki 1 De ez az »elsőbbség« sem mindig kétségtelenül bizonyos, mert a középkori orvos-természettudományi irodalom mai ismerete még sok kívánnivalót hagy hátra.
