Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
176 Ámbár a középkori egyetemek részben a gyakorlati élet igényeinek megfelelő feladatokkal foglalkoztak, így jogászok, orvosok, tanítók kiképzésével is, eszmeileg mégis főleg a seholastikus tudományból fejlődtek ki. Az emberek szükségét érezték az iskolának, hogy ott az elméjüket kiműveljék és hozzászoktassák az okoskodáshoz, az általános igazságokból kiinduló következtetésekhez és gyakorlatot szerezzenek a seholastikus vitázásban és szónoki fellépésben. Ne képzelje senki, hogy a középkori egyetemek a maiakhoz hasonló, olyanféle intézetek voltak, amelyekben a természetet vagy a betegeket vizsgálgatták! Ilyen nem volt és nem is lehetett, hiszen az »egyes« dolgok vizsgálatát céltalannak tartották s a realismus tételeinek értelmében az universaleknak tulajdonították az elsőbbséget. A tanításnak csak három módja volt: a lectio, az exercitium és a disputatio. A lectio, ez volt az előadás, amely valamely szerzőtekintély olvasása és magyarázása volt; az exercitium seholastikus gyakorlatokból állott; a disputatio olyan vitatkozás volt, amelyet rendszeresen, hetenkint egyszer, szombaton tartottak s alkalmat adott a tanulóknak a dialektikai és szónoki szereplésre. Az ifjúság (még akkor kézírásos) latin nyelvű tankönyvekből tanult; ezekben az egész tudomány a már ismertetett minta szerint volt rendezve: thesis, bizonyítás, ellenvetés, válasz az ellenvetésre, conclusio. Ezeket a tankönyvekét gyakran »summa«-knak nevezték, pl. summa medicinae, hasonlóan mint summa theologiae, vagy summa philosophiae. Az orvosképzés a középkori egyetemeken, szemben az addigi eljárással, bizonyos rendszerességgel történt. Az ifjú először az artista-karon tanul 2—3 évig, azután az orvostudományi karon 5 évig. Az orvostanhallgatók száma nem volt nagy. Az orvostani előadásokat ábrázoló középkori rajzokon egynéhány hallgatónál többet sohasem látni. Hasonlóan kevés volt az orvostudományt előadó állandó lector: kettő vagy három, néha csak egy. A rendes lector, a lector1 ordinarius medicinae rendesen kisebb fizetést kapott az egyetemtől, mint a többi karok tanára, mert orvosi gyakorlatából is volt jövedelme. Ezenkívül a karba bekebelezett 1 professor név, ha a középkori egyetemeken használják, eredetileg nem az előadó tanárokat jelöli meg, mint manapság, hanem általában azokat, akik valamely adott tárgykör mellett »vallomást tesznek«, azt művelik (is qui profitetur ). 75. ábra, Mundinus „Anathomia'-jának címlapja. (Kiadta nyomtatásban Mellerstadti Pollich Márton, Leipzig, 1493.)
