Szabó József dr.: Gyakorlati fogászat (Budapest, 1914)
A rendes és rendellenes fogazat
A fogak rendellenességei. 67 artikulációnak nevezünk. így nevezzük, de azért tulajdonképen és igazán vagyis tudományos határozottsággal nem tudjuk, hogy mi a rendes artikuláció, még pedig azért nem, mert sokféle rendes artikuláció van. És ez természetes, ha tekintetbe vesszük, hogy az imént említettük három kialakító tényezőről sem tudjuk, hogy akárcsak megközelítőleg mikor rendesek ? Például a fogsorok görbülete. Erről csak annyit tudunk, hogy a felső fogsoré nagyjában fél ellipszis alakú, az alsóé pedig parabola. Az ellipszist tengelyei és gyújtópontjai határozzák meg. Már pedig nincsenek arra vonatkozó adataink, hogy bizonyos korú egyénhez tartozó állcsont milyen hosszú és széles legyen, \hogy rendesnek tekintsük. Edward H. Angle, ki az egész modern ortodoncia kiinduló pontjául a rendes artikulációt vette, azt mondja, hogy hosszas művészi megfigyelésekkel tanulhatjuk megítélni azt, hogy mikor jelezhetjük a megfigyelt artikulációt rendesnek, illetőleg a kérdéses egyén arc-tipusával egyezőnek. A dolog azonban lényegileg úgy van, hogy nem művészi tanulmányokra volna szükség, hanem inkább antropológiás tanulmányokra melyeknek segítségével megállapíthatnók, hogy bizonyos fej, illetve arcalakulathoz (fejindex, arcindex), milyen hosszú és széles állcsont (állcsontindex) tartozik. Ezek hiján egyelőre csupán a tapasztalat vezet minket abban, ha rendesnek jelentünk ki valamely artikulációt. Ugyanígy vagyunk a fogak hajlásának megállapításakor. Azt mondjuk, hogy a fehér rassz ortognát fogazató. Azonban az ortognácia foka is egyénenként annyira változó, hogy ez a körülmény egymaga lényegesen módosítja a rendes artikuláció külső képét. A két fogsor kölcsönös helyzetét illetőleg kedvezőbb a megítélés lehetősége, mert ezt a viszonyt pontosabban meg tudjuk állapítani. Ugyanis a felső és alsó fogsor egymással szemben rendesen a következő topográfiás elrendeződésben van: 1. a felső fogsor egész külső kerületében fedi az alsót, még pedig olyanformán, hogy a felső, elülső hat fog lingvális felülete érinti az első hat alsó fog labiális felületét, ezek alsó harmada azonban szabadon marad. Az alsó fogak rágóélei ennélfogva épen a felsők tuberkulumaira harapnak; a felső hátsófogak bukkális csücskei éppen befedik az alsókat; az alsó hátsófogak lingvális csücskei pedig fedik a felsőket. 2. Az alsó fogak a felsőkhöz képest meziális irányban el vannak tolva annyira, hogy a felső első nagy őrlő mezio-bukkális csücske beleesik az alsó első nagy őrlő bukkális csücskei alkotta barázdába. Ezen eltolódás miatt minden fognak van két antago- nistája. (E szabály alól kivétel azonban az alsó középső metsző és a felső harmadik nagy őrlő.) A rágósikgörbületnek, az u. n. kompenzációs görbének megítélése már ismét bizonytalan, mert egyénileg nagyon változó a rendes artikuláció különféle típusaiban. A gyakorlati megítélés szempontjából annyit jegyezhetünk meg, hogy ezen rágósik rendes lefutásúnak akkor mondható, ha a
