Harkai Schiller Pál: Pszichológia és emberismeret. Bevezetés a pszichológiába és a pszichotechnikába (Budapest, 1934)
Gyakorlati rész - VII. Az általános emberi és az egyén
GYAKORLATI RÉSZ VII. AZ ÁLTALÁNOS EMBERI ÉS AZ EGYÉN. Az előző fejezetekben megismerkedtünk az emberi magatartás általános törvényeivel. Egységes elméleti rendszerben tárultak elénk az ember lélektani sajátságai. Megállapítottuk, hogy az ember ösztönös élőlény, akit szükségletek és törekvések hajtanak. Az emberi szervezet belső állapotai és azok a helyzetek, melyeket a környezetben elfoglal, szükségleteket teremtenek, ezek változásra törnek és az embert mozgásra indítják. Az ember kapcsolatot teremt a külvilággal, amely törekvés a magatartás megnyilvánulásaiban jut kifejezésre. A külvilággal való kapcsolatában az ember egyre inkább igazodik a világhoz, annak tárgyait megragadja és azokat formálni próbálja. Az ember fejlődése során egyre inkább eltávolodik az ösztönösségtől és elképzeléseinek irányítása mellett választ a helyzeteiben adott lehetőségek között, vagyis értelmi megfontolás útján értékel és határoz, hogy milyen cselekvést tanúsítson. Az ösztönéletből differenciálódó magatartás az elméleti tárgyalás érdekében négy területre osztható fel aszerint, hogy az egyéni fejlődés során bizonyos teljesítmények mikor lépnek fel, illetőleg mikor mutatnak végleges formákat. Így különböztettük meg az érzékelő, a cselekvő, az értelmi és az értékelő magatartást. Ezek közül legkorábban alakul ki az érzékelő és a cselekvő magatartás, csak jóval később az értelmi és végül az akarati vagy értékelő magatartás. Az egyes magatartási területeken belül a teljesítmények jellegzetes sokféleségével találkozunk, melyet úgy próbáltunk 77
