Hermann Imre dr.: A pszichoanalizis mint módszer (Budapest, 1933)

II. A pszichoanalitikus helyzet. Az anyagszerzés

mint az ideális szülői ház a gyermeknek, ahol mindent megkap, amit a lehetőségek megengednek, otthon, amely csínyei után is époly melegen várja, mint azelőtt. De a szülői ház nem szokott és nem szokott állandóan ideális lenni. Az alaphangulat — és ez az a nevezetes tapasztalat, amelyről szólnunk kell, — állandó fluktuációnak kitett. E fluktuáció a helyzet természeténél fogva kétirányú. Először is, amint az otthon nem volt és nem lehetett ideális, úgy az a reális helyzet, amelynek vonalán az alaphangulat halad, sem lehet mindig az. Talán az analitikus nem értett meg valamit, amit megérthetett volna, figyelmetlen volt, nem haladt tökéletesen együtt az analizált feltáruló folytonosságával, esetleg komolyabb arccal lépett be vagy pillanatokkal hosszabb ideig fogott kezet, talán a hangja mutatott egyszer fáradtságot vagy türelmetlenséget. Az alaphangulat ilyenkor reális indítóokból kizökken: az analitikuson múlik, hogy ismét helyreállítódjék. A káros realitásnak újra helyet kell adni a jótékony realitás számára. Ez a tapintatnak ad fel kérdéseket, a tág értelemben vett technikának, de nem a módszertannak.

A másik irányú fluktuáció az, ami a módszertan alappilléreinek egyike. Az alaphangulat — a teljesen ideális reális helyzetet véve is — megváltozik, néha úgy látszik, javul, mintha az optimuma nem is itt, hanem egy más szeretési formában volna, néha úgy megromlik, hogy az eredeti gyógyulási vágyból mitsem veszünk észre. Az alaphangulat tehát eltolódhat anélkül, hogy a munka intenzitása romlana, egy második optimum felé és még ezen is túl, a szeretés irányában, és megváltozhat egy mindjárt romlásos irány felé. Az analizált talán meg is jelöl valamilyen reális okot, de ezt ezekben az esetekben nem fogadhatjuk el indokolásul, vagy, átmenetként az előbbi alap hangulatváltozáshoz, a reálisra való túlzott reakciót kell feltételeznünk ahhoz, hogy a helyzetet megérthessük.

Azt a jelenséget, amellyel itt találkozunk, amely tehát bizonyos — az analizált által fel nem ismert — irrealitást visz be az analízis légkörébe, nevezte el Freud áttétel-nek (Übertragung) annak jelzéséül, hogy a jelenség lényege valaminek máshonnan való áthozása. Az áttétel lehet pozitív vagy negatív. Az első a fent említett második optimum irányába vezet: a szeretetnek, a hálának, a szerelemnek áttétele. A negatív áttétel kétfajtájú: vagy indulatoknak, ha41