Szakcikk gyűjtemény
Dr. Ortvay Tivadar: Természettudomány és őstörténelem vagyis az ember ősiségének és származásának kérdése a mai természettudományi vizsgálatok nyomán
206 meglepő gyors haladásban emelkedett az inductiv módszer szigora alkalmazásával a merő régészeti speculatio állapotából a rendszeresített valóságos tudomány rangjára. Már nem egy kérdésre adott elfogadható megfejtést s alig vonhatni kétségbe, hogy az ásatások, illetőleg a paläontologiai és mütechnikai leletek szaporodtával, a geológiai, anthropologiai, ethnologiai és zoológiái ismeretek fokozódó fejlődésével még számos eddig egyátalán megfejtetlen avagy nem eléggé határozottan megfejtett vitás kérdésre is előbb-utóbb válaszolni fog. Mindazon kérdések között, melyekre a mai culturember a megfejtés világosságát türelmetlenül óhajtja, egy sem birhat akkora fontossággal és a tudományok összességét átható akkora jelentőséggel, mint magának az embernek, származás és ősiség szerint való kérdése. «Nincs tárgy — irja Lyell — mely újabb időkben több kíváncsiságot és nagyobb átalános érdeklődést keltett volna a geológusoknál és a közönségnél, mint az emberi nem ősiségének a kérdése.»1 Ezt a kérdést Huxley Tamás, kora legnagyobb zoológusa és anatómusa, bizvást a «kérdések kérdésének» nevezhette, miután benne tényleg összes tudományos és ethikai érdekeink összpontosulnak. Ezért érthető is, hogy a Jean Lamarck és Charles Darwin ideje óta megindult újabb tudományos irodalmunk terén akkora hévvel, élesel- müséggel, körültekintéssel és kitartó kutatással, persze eleitől kezdve akkora túlcsapongó fantáziával is, egy kérdést sem tárgyaltak, mint ezt a kérdést: az ember származásának és ősiségének a kérdését. Már könyvtárakat töltenek meg az erre vonatkozó szakmunkák s szakértekezések s mondhatni, hogy az emberi elme megismerő képességének nagyságát talán egyik szak- tudományban sem bámulhatjuk meg annyira, mint éppen ezekben a munkákban és szakértekezésekben. Azok, kik a szerves tulajdonok progressiv átöröklésének elvén alapuló evolutio, a transformismus, a folyton való fejlődés tanának hívei, az ember eredetét és ősiségét nyilván nem a hagyományban, sem nem a hagyomány után feljegyzett történeti tudásban nyomozhatják. Egyátalán nem nyomozhatják történeti chronologiában, mert a történeti chronologia egy eltör- pülően csekély időmérő oly jelenségek mérlegelésében, melyek fejlődése geológiai korszakokat igényelnek. Ép a természettudományok fejlődése tette minden elfogulatlan kutató előtt evidenssé, hogy az ember ősiségének kérdésében oly időtereket kell feltételeznünk, melyek legkisebb egységei az évek százezrei. A természettudomány állapította meg, meg nem számlált évek szerint, azokat a geológiai korszakokat, a melyek tartamában az összes szerves lények fejlődése folyamatban volt s jelenleg is folyamatban van. Alig egy százada, hogy Cuvier, a természettudományok e kimagasló alakja, a zoologia e hírneves úttörője, az összehasonlító anatómia és osteologia e korszakos megalapítója az ember ősiségének kérdésében még a régi felfogást támogatta tudásával és tekintélyével, amennyiben határozottan tagadta az ember diluvialis ősiségét, vagyis azt az ősiségét, melynél fogva az ember a kihalt diluvialis állatok: a mammut, az orrszarvú, a barlangi oroszlán s egyéb letűnt állatok kortársa lett volna. Csakhogy e tagadásának ereje végre is megtört többé tagadásba nem vehető történeti 1 Das Alter des Menschengeschlechts auf der Erde. ' Büchner Lajos fordítása. Leipzig, 1867. 5. 1.
