Szakcikk gyűjtemény

Schuschny Henrik: A reformátio és korának befolyása az orvostan fejlődésére

32

lészeti ismeretekre, hanem előítéletekre is. Hogy azonban a hatóságok nem nagy súlyt fektethettek a bábák ismereteire mutatja a következő eset. Lipcsében a bábajelölteket a polgármester neje választotta és ugyancsak ő kérdezte ki és képesítette őket. A XVI. században találunk Németország nagyobb városaiban bábákra vonatkozó rendeleteket. Azonban sok és súlyos esetben sem bábát sem orvost nem hívtak, hanem juhászokat és pásztorokat, kiknek Jámbor Lajos wirtembergi herczeg, 1580-ban kiadott külön rendelete által a szülésekbe való beavatkozást eltiltotta.

A nevezetes szülészeti műtétek közül találjuk ezen században a különböző magzatforditásokat. Páré a magzat lábra való fordítását honosította meg a gyakorlatban. Ezen műtéti mód las- sankint kiszorító a fejre való fordítást, mely midőn Solayrés és Boér által a XVIII. század második felében ajánlatba hozatott új műtéti módnak tekintetett. A fogóműtét, a mely többé nem halott gyermekek kihúzására szolgál, bár kezdetleges módon, élő gyermekeknél is alkalmazásba vétetett. (Pierre Franco, 1561). Használták a császármetszést is, (sectio caesarea), melynek eredetéről azonban nincs biztos adatunk. A császármetszés nyomára akadunk már a görög mythologiában. Ismeretes ugyanis, hogy Dionysiost, Semele fiát, anyja holt testéből Zeus parancsára Hermes vette ki, és hogy Aeskulapot saját atyja (Apollo) vágta ki az Artemis által megölt Coronis testéből. Ovidius, Vergilius és Plinius műveiben szintén akadunk a régieknél is alkalmazásban volt császármetszésre, s főleg Numa Pompilius azon törvénye (lex regia) érdemel itt még említést, mely szerint meghalt terhes nőt csak akkor szabad eltemetni, ha a magzat hasmetszés folytán eltávolíttatott az anya testéből. De a hány nyomára akadunk is a régieknél honos császármetszésnek, mégis élő terheseken csak a XVI. században kezdték alkalmazni. Charles Etienne és Franciscus Bousset ismertették ezen műtételi módot az akkori orvosokkal.

Kórtan. A kórtan csak ezen században nyert Petrus Forestus (1522—1597) által tudományos alapot, miután ö volt az, a ki majdnem leghevesebben kelt ki a középkorra emlékeztető meghatározások ellen. Paracelsus tanai már ezelőtt meghódították maguknak az orvosok jó részéi, de viszont sokan meg is támadták azokat. Az arabok mystikus tanai, mint Paracelsus-^,i is mindinkább kiszorultak, mígnem végre a tudósok a kórtant egész tisztaságában tanulmányozhatták. Forestus-on kívül különösen Cuilielmus Baillon (Bal-