Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Harmadik Fejezet. A lenyomat
46 rajta a redők csak bizonyos egyszeri helyzetben — legjobb esetben éppen a nyugalmi helyzetben — vannak megörökítve. A problémát Schrott német fogorvos oldotta meg az 1864-ben közölt eljárásával. Alapeszméje éppen az, hogy a mozgékony redőzetet nem egy bizonyos helyzetben szabad lenyomati útján lemásolni, hanem olyanformán, hogy a negatívumban a redőzet mozgás közben, tehát egész mozgásterületével együtt automatikusan lemintázódjék. Evégből valami lenyomatanyaggal előbb rendes úton lenyomatot vesz és ennek nyomán gipszmintát készít. Ezen ceruzával megrajzolja a fogmű bázisának kerületét és az így körülhatárolt területet 1—IV2 mm. vastag viaszréteggel vonja be, mely kerületétől kezdődőleg a csontos léc tetejéig egyre elvékonyodik. Erről a viaszkos gipszmintáról csinál fémből mintát és ellenmintát (eljárást 1. a következő fejezetben), melyek között sárgarézből alaplemezt kalapál ki. Ugyanígy csinál a felső állcsont részére egy másik sárgaréz-alaplemezt. A kettőt jobb- és baloldalon erős rugóval köti össze. Lenyomatanyagul guttaperkát kell vennünk, kihasználva ennek az anyagnak azt a különben nem kedvező sajátságát, hogy a szájban lassan keményedik meg. Megmelegítvén az alsó alaplemezt, ennek alsó felületét bevonjuk egy réteg guttaperkával. Az egészet bemártjuk forró vízbe, hogy a guttaperka jól megpuhuljon, azután erősen reányomjuk az alsó viaszbevonatától megszabadított és glycerinnel megolajozott eredeti gipszmintára. A rézlemez szélein előbuggyanó guttaperkafölösleget ollóval lenyessük, azután megint megpuhítjuk meleg vízben és most a rugós lemezeket a szájba helyezzük. A beteg most legalább félóráig beszél, olvas, nyel, iszik, rágómozgásokat végez, úgy hogy a redőzetnek alkalma van összes mozgási lehetőségeit végrehajtani és mozgási terét a sokáig puhán maradó plasztikus guttaperkában automatikusan lemintázni. Ekkor kivesszük a szájból a lemezeket. Az erről a lenyomatról készített gipszmintán azután megkapjuk a mozgó redőzet képét. Ezen esettől eltekintve, a Schrott-féle eljárás a legkitűnőbb szolgálatokat teszi a szájpadhiányok lemintázásánál. Összefoglalva a lenyomatvételre vonatkozó tudnivalókat, vezérelvekként a következőket állapíthatjuk meg: 1. Jól választott száj kanál. 2. A lehető legkevesebb lenyomatanyag. 3. A gipsz a legjobb lenyomatanyag, melyet lehetőleg gyakran, de föltétlenül a következő két esetben kell használni: a) teljes foghiánynál, amikor különben sem nyújt alkalmazása nehézséget; b) amikor a fogak koronái magukban tengelykülönbözeteket és a fogak egymásközt tengelyhajlásokat mutatnak. 4. A többi lenyomatanyagok előnyös tulajdonságait alkalomadtán használjuk ki.
