Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Második Rész. A fogpótlási módszerek - Harmadik Fejezet. A lemezes fogpótlás módszerei
2 73 Tekintsük itt egyszersmind azt a kérdést, mi történjék a szájban megmaradt egyes meghosszabbodott — különben egészséges — fogakkal. Ha csiszolással nem rövidíthetők meg kellő fokig, akkor eltávolítandók, mert zavarják az okkluzió helyreállítását és a műfogak helyes felállítását. Tisztázván a gyökerek kérdését, visszatérhetünk megoldandó protézistémánkhoz, mely különben most már semmi nehézséget nem nyújt. A kezelt gyökereket a külső oldalon erősen a hús alá köszörüljük, a nyelvi oldalon a hús színéig és gyökérfedéllel, melynek kicsiny nyúlványa a gyökércsatornába nyúlik, leragasztjuk. A fogszínválasztásnál legyünk tekintettel arra is, hogy néha nem egyféle színű fogakra van szükségünk, hanem az elülsők világosabbak, a hátsók sötétebbek lehetnek, mert a természetes fogak is ilyen színkülönbségeket tüntetnek fel. Továbbá, ha az okkluzió nem kedvező, ami alatt értendő, hogy az anta- gonista oly közel harap a húshoz, hogy ott rágófelülettel biró fogat nem helyezhetünk el, akkor praemolaris helyett caninust pótolhatunk; molaris helyett ú. n. félmolarisokat, esetleg kaucsukból készíthetünk hozzávaló rágófelületet. Utalunk azonban a hídpótlások fejezetében a fogazatnak, mint egységes szervnek megítéléséről é]s helyreállításáról mondottakra. Orvosilag helyesen csak úgy járunk el, ha azokat az elveket szigorúan megvalósítjuk. Az eljárás nehezebb, fáradságosabb és költségesebb — de eredményesebb is. A kedvezőtlen okkluziós viszonyok még egy másik kérdést vetnek felszínre, mellyel a szakorvosnak foglalkoznia kell és ez az okkluzió emelése. Előfordul ugyanis az eset, hogy egyrészt előrement több foghúzás folytán a szájban megmaradt legtöbb fog antagonista nélkül működik; márészt az őrlők szúvasodás folytán elvesztik rágófelületeiket, alacsonyabbak lesznek és ennek következménye, hogy az állcsontok jobban közelednek egymáshoz, mint annak előtte, amikor a fogsorok még épek voltak. Ha ilyen esetben kell fogpótlást csinálnunk — akár hídművet, akár lemezest — az állcsontoknak egymáshoz való eredeti távolságát kell ismét helyreállítanunk és ezt nevezzük okkluzióemelésnek. Ha a pótlást tekintet nélkül ezen viszonyokra csináljuk, akkor azt fogjuk elérni, hogy a még meglévő hátsó fogak nem fognak találkozni és így az illető még kevésbé tud rágni, mint műfogak nélkül. Az okkluzió emelése tehát abból áll, hogy az állcsonttávolság megállapítása után azokat a hátsó fogakat, melyek nem találkoznak, borítókoronákkal látjuk el, hogy ismét okkludáljanak; vagy megfordítva is állíthatjuk fel a tételt: minthogy az állcsontok annyira közelednek egymáshoz, hogy a pótlandó elülső fogak számára nem marad szabad tér, a hátsó fogakat olyan magas borítókoronákkal látjuk el, hogy elől a szükséges helyet megkapjuk. Vájjon a felső hátsó fogakra rakunk koronákat, vagy az alsókra, esetleg mindkét rendbelire, az már az eset egyéni sajátságaitól függ. Salamon: Fogpótlástan. 18
