Purjesz Zsigmond dr.: A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1889)

Általános fertőző bántalmak. Bevezetés a fertőző bántalmak kór- és gyógytanába

Kanyaró. Vörös himlő.

73

nitz-fele borogatás alkalmazható a nyakra. Súlyosabb esetekben jeget nyeletünk a beteggel. Számos szerző melegen ajánlja a száj és torok gyakori kiöblögetését különböző desinficiáló (kai. chlor., kai. hypermang., natr. saiicyl) oldatokkal. — Meglobosodott állalatti, nyaki mirigyek ellen hideg, vagy ha a betegek jobban tűrnék megmelegedő, meleg borogatásokat alkalmaztatunk.

Egyéb szövődmények, mint a diphtheria, veselob, a mirigyek elgenye- dése, füllob, ízületi csúz, szívbelhártya-, szívburoklob, a megfelelő fejezetekben mondottak szerint kezelendők.

ÖTÖDIK FEJEZET.

KANYAEÓ. VÖRÖS HIMLŐ.

MORBILLI.

Kóroktan. A kanyaró szintén a ragályos (contagiosus) betegségek közé tartozik; járvány alakjában lép fel, ritkábban észlelhető szórványosan. Ragályzó képességét közvetlen oltási kisérletek is igazolják. Eddig a kórhatányt kimutatni nem sikerült, bár Hallier óta többen írtak le kanyaróbetegek vérében, váladékában látott apró szervezeteket: de arra nézve, hogy ezek volnának e ragályos betegség okai, még kellő bizonyítékok nem voltak felhozhatók. Eme feltételezett kanyaró-méreg a betegek vérében, váladékában (nyál, orrnyák, könny), a bőrön jelentkező hólyagocskákban kétségtelenül benfoglaltatik; ezekkel oltott egyéneken, a 7—10-ik napra kanyaró fejlődik; azonban igen valószínű, miszerint a bőr párájával, izzadtsággal, a kilégzett levegővel is tova- ragadtatik. A ragályzás megtörténhetik a beteghez történt közelítés által a nélkül, hogy szükséges volna, miszerint a beteg tényleg érintessék ; elegendő a beteg légkörében való tartózkodás ; de kétségtelen, miszerint ragályzás közvetve is történhetik, a midőn a betegektől származó, légkörükben volt tárgyak, * melyekhez a kórnemző szervezet tapadt, játszák a közvetítő szerepét.

Ügy látszik, hogy a kanyaró-méreg nem bír nagy szívóssággal, és e miatt a közvetett ragályzás ritkábban észlelhető, mint a közvetlen, sőt némely észlelő az előbbinek lehetőségét egészen kétségbe vonja. Arra nézve, hogy a ragályzási képesség a betegség mely szakában legélénkebb, nem rendelkezünk eléggé egyöntetű adatokkal. Némely kórbúvár a virágzási szakot tartja e tekintetben legveszélyesebbnek, míg pl. Niemeyer és Mayr oda nyilatkoznak, hogy az előkészítő szak legalkalmasabb a betegség tovaterjesztésére. A nagy közönség leginkább a hámlási szakot tartja legragályosabbnak, mely nézet elterjedésében, eltekintve attól, hogy a leváló hám könnyű felismerésében egyszersmind a fertőzés közegét is látni vélik, bizonyára nem csekély része van annak a körülménynek, hogy •egyes családoknál, melybe egy tagnak megbetegedése által a ragály be lett hurczolva, a többiek az első megbetegedettnek hámlásakor betegednek meg.

Ez az okoskodás azonban figyelmen kívül hagyja a lappangási időszakot, mely