Purjesz Zsigmond dr.: A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1889)
Általános fertőző bántalmak. Bevezetés a fertőző bántalmak kór- és gyógytanába
Bujakór. 183 szerint új képleteknek (syphiloma) tekintendők, eleintén puha, vöröses szürkés egynemű nedvszegény tömeget alkotnak; utóbbi néha körülírt csomók, máskor inkább elterjedt (diffus) beszűrődések, vagy a kettőnek egyesülése alakjában jelenik meg. Lényegükben ép úgy, mint a HuNTFR-féle keményedés több-kevesebb kötszöveti tok által körülvett sejt- és maghalmazból állanak. Virchow szerint e csomók alkata leginkább megfelel a fiatal sarjszövetének, azon különbséggel, hogy geny helyett szívós nyákos anyagot termel, miért is ő e csomókat fiummáknak (mézgadag) nevezi. Birch-Hirschfeld e gummákban találta először az általa leírt és a bujakórral okbeli viszonyba hozott coccusokat. A gumma felületesebb, ha az irha mélyebb rétegeiben fejlődik. Eleintén lencsenagyságú csomó alakjában jelentkezik, melynek megfelelőleg a bőr belövelt fájdalmas, később a bőrön borsónyi sötét folt, majd ily nagyságú göb jő létre. A kifejlett gumma többnyire gömbölyű, ritkábban kúpszerű vagy lapos, eleintén rézvörös, sima és fényes, később barnás színezetű. Felszívódás esetén szürkés festenyzés marad vissza, mely később elszíntelenedésnek ad helyet. A gumma elfekelyesedését hullámzás előzi meg, felülete vékonyodik, míg végre szívós nyákos bennéke ki-, vagy a felhám alá szivárog, pörkké szárad, mely alatt a feké- lyesedés tovább terjed. Gryógyúlás esetén mély heg marad vissza, mely, ha a gyógyúlás teljes, színtelen és fehérebb a szomszédos bőr színénél. Úgy, mint a rúpiánál említettük, itt is jöhetnek létre vesealakú, kigyódzó fekélyek, míg máskor megtartják a gumma alakját. A gummák a test bármely részén fejlődhetnek. Leggyakoribb székhelyük a homlok, orr, ajkak, a lapocztáj, a végtagok feszítő oldala. Több gumma összeolvadása által létrejött dagokat, illetőleg azokból fejlődött fekélyeket, bujakóros bőrfarkasnak (lupus hypertrophicus- exulcerans syphiliticus) neveznek, bár ennek a közönséges bőrfarkashoz semmi köze. A bujakóros gumma, a bujakóros elváltozások közt legkésőbb fejlődik; a fertőzés után legalább több hónap telik el, mielőtt fellép, de megjelenhet 16—30 év múlván is. E miatt látjuk vele egyidejűleg a bujakór későbbi alakjait, melyekről részben később lesz szó. Bujakórban szenvedőknél gyakran szegődik már a bántalom korai szakához a haj hidlása. Mielőtt ez kihullna, elveszti fényét, törékeny lesz, ritkúl, míg végre a fej egyes részein hiányzik (alopecia). A hajhullásnak oka részben az általános táplálkozási zavar, mely körülmény közt az máskor is kifejlődik. A bujakór, illetőleg a táplálkozási zavar megszűntével, a haj újra nő. Ha azonban a hajhullás a hajtüszőknek a fejen fejlődött kiütés által történt elroncsolása által volt feltételezve, a kopaszság állandó marad. A körmök szintén szenvedhetnek a bujakór behatása alatt különböző táplálkozási zavart. A körmök elvesztik fényüket, törékenyek lesznek, sőt ki is hullhatnak. Ez elváltozás valamennyi körömre elterjedhet (onychia). Más esetekben a körömágy maga lesz különböző bujakóros elváltozások székhelye, mi által elpusztúl és a köröm lehull (paronychia syphilitica). A bántalom többnyire ecthyma-alakú genytliszőnek a körömmel szomszédos bőrrészletben történő fejlődése és a köröm alá, a körömágyra húzódása által keletkezik; ez által a köröm, tápláló alapja elroncsoltatván, lehull.
