Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
25 pathogen mikroorganismusoú és az egyéni disposition kívül bizonyos külső körülmények összetalálkozása is szükséges. Kiderült, hogy a fertőzést szenvedő szervezet sem tűri el passive a paraziták benyomulását,' hanem kisebb-nagvobb mérvben aktive védekezik az ellen. Sőt az Organismus nemcsak a pathogen mikrobák ellen termeli az ellenmérgeket, hanem bármely a szervezetre nézve idegen fehérje (pl. idegen vérsejtek) ellen is (Bordet), sőt a szervezetben normálisán is jelenlevő, de a vérnek rendes körülmények között alkotó részét nem képező chemiai anyagok ellen is (Abderhalden). A vérsavóban oly anyagok jelenlétét mutatták ki, melyek mérgeket neutralizáltak (antitoxin), másokat, melyek az egyenletesen szétosztott baktériumokat csomókba terelik össze (agglutinin), olyanokat, melyek fehérnye- anvagokat — pl. savót és a caseint a tejből — kicsapnak (praecipitin), vagy amelvek a corpuscularis elemeket azaz sejteket, baktériumokat vagy vértesteket feloldanak (lysin, cytolysin, bakteriolysin, haemolysin). Ezeknek az anyagoknak összessége az ellenanyag elnevezést nyerte. És mindezeket az anyagokat specifikusaknak hittük, azaz mindég csak ugyanaz a materia — az ú. n. antigen — ellen irány utónak, amelynek befolyása alatt keletkeztek, mig napjaink vizsgálatai oda látszanak mutatni, hogy ez a fajlagosság mégsem absolut. A tífusz gyógyítása nemcsak fajlagos vaccinaval sikerül, hanem épp oly jól vagy rosszul pl. tejjel (Saxl) vagy albumosekkal (Lüdke) vagy egyéb parenteralisan bevitt fehérnyékkel. A szervezethez idegen antigen bejutása vagy bejuttatása az organÍ8musba ellenanyag képződését váltja ki, sőt idegen fehérnyék vagy az ép szervek termékeinek, váladékainak a vérhez való vegyülése (amennyiben a normálistól eltér) hasonlóképen fermentum-ok alakulására szolgáltat alkalmat. E végtelenül bonyolult folyamatok kutatásából fejlődött ki napjainkban, mint a bakteriológia új hajtása; az immunitástan és serologia s a még legalább egyelőre empirás serodiagnostika. Az immunitástan csakhamar ismét két főirányra szakadt. Az egyik ragaszkodik a Virchow-féle cellularis princípiumhoz (Metchnikoff phagocyta, Whrigt opsonin elmélete, Löhlein kísérletei stb.) míg a másik irány azt elvetve ismét Immorális fogalmakat alkot, természetesen modem alapokon, magának. E két iránytól a cellularis és Immorális immunitástól várható a további fejlődés. «A nézetek khaotikusan összezavart mai harca a küzdő tudomány képét adja, melytől egyszerűsített igazságok leszűrődését kell reménylenünk.» Pertik-nek e szavai jellemzik legjobban a mai irányzatot. A fertőző betegségek okainak megismerése s velük kapcsolatosan a vírusoknak, a toxinoknak a szervezetre való hatása, a szervezetnek az ártalmak ellenében való aktiv védekezése s e védekezésnek bizonyos tudományosan kidolgozott módszerek közbejöttével fokozhatósága az orvosi gondolkozást az anatómiai iránytól az aetiologiai irányba terelték. S ez a kóroki gondolkozás nem vonatkozik egyedül a fertőző betegségekre, hanem átterjed más térre is. A szövetek átalakulását, a parenchym gyulladásait, a degeneratios folyamatokat, vagy az egyes szervek működésének megvádiozásáit nem tekintjük többé a betegség lényegének, hanem csupán okozatnak, melyet megelőző feltételek (conditio) váltottak ki. S e gondolkozásunk egyes pontokban ismét érintkezésbe hoz oly régi, már túlhaladottnak vélt iránnyal, mint a humoralpathologia. A dermatologiában újabban az újság látszatával lép fel a bőrmegbetegedések egy tekintélyes csoportjának a haematogenesis irányában való értelmezése. A vért okozni a betegségekért, oly régi elv. mely, mint már ecseteltük, végigvonul az orvostudományok egész évezredes történetén. A hippokrates-galenusi elveknek Harvey felfedezése új lökést adott s a vér szerepe Boerhave-n, Andralon át a humoralpathologiáig s az új krazeologiáig végigvonul s ha ma mint «új» felfogás igyekszik érvényesülni, annak oka abban rejlik, hogy a megelőző anatómiai irányzat azt teljesen megtagadta s vele minden vonatkozást megszakított, hogy ezzel szemben a modern, aetiologiai gondolkozás, mint a régi humoralpathologia új életre kelt, életképes sarját ismét fölvegye. A fertőző betegségeknél a kiütések létrejövetelét — az egy-két évtizedre terjedő ultraneuropathologiai irány partialis uralmát sem vévé ki — már évszázadok óta a vér alteratioiban látták s eltérés csak annyiban volt, hogy ezeket az alteratiokat az egyes korszakok a maguk ideológiájával magyarázták, holott korunk megingathatatlan chémiai bázisból indul ki. A Virchow-féle cellularis princípiumot uraló anatómiai gondolkozás a sejtben látván az életjelenségek s így a betegségeknek is forrását, csak ott tűrte meg a betegségek haematogen magyarázatát, ahol a vér alkotó részeinek morphologiai, avagy az alkotórészek egymáshoz való kvantitatív aránvá-
